Hej Hej!

Sok mindenről szerettem volna/szeretnék írni, de most már azoknak a dolgoknak fele se lesz megörökítve szavakkal. Azért pár dologról írok, amik mostanában történtek velem, mégse vesszen minden kárba, bár valószínűleg ezek a dolgok örökre megmaradnak a fejemben...

Nem időrendben írom a dolgokat, csak ami éppen eszembe jut. Kezdeném először is azzal, hogy meglátogatott engem egy magyar barátom, aki legyen mondjuk KP a továbbiakban.:) Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy KP, aki kijött meglátogatni magyar barátját TZS-t. Már régóta tervezte KP, hogy megteszi ezt a sorsdöntő lépést, de végső elhatározására csak tavasszal került sor. Akkor aztán történ az, hogy megvette kilóra a VazzAir különleges jegyét, ami KP-t repülésre tanítván segített eljuttatni KP-t a távoli, zord és vikingek által őrzött Svédországba. Ottan aztán landolván elkullogott a vikingek féltő szemei elől és egy hasábbádogba menekülvén eliramodott gyáva módjára egészen Linköpingik. Ottan aztán a hatalmas, félelmetes és szőke vikingek között várt rá egy kicsi, szelíd, barna honfitársa, aki aztán boldogulni segített KP-nek ezen ijesztő és távoli tájon.

Nah jó befejezem, mert így sosem végzem. Meg nem is igaz az utolsó mondat, mert amikor el akartam menni oda, ahol tudtam, hogy le fog szállni KP, akkor buszra sietve meglátott Matthias barátom és volt olyan kedves, hogy elvitt kocsival és várt velem együtt az állomáson. Meg voltam győződve, hogy hatkor ér Linköpingbe KP, de 6:23-ig csak nem ért oda. Ez azért izgalomra ad okot itt Svédországban, mert itt nem késnek soha a járatok, vagy ha igen, akkor kizárt, hogy ennyit. Írtam is SMS-t és kiderült, hogy még 30km-re van kb., úgyhogy mondtam Matthiasnak nyugodtan mennyen haza, ha gondolja. Végül más megoldást találtunk, elmentünk az IKEA-ba kajálni egyet és végül KP-nek kellett ránk várnia 20 percet. Én vittem magammal a kis fényképezőgépemet, megörökítettem minden pillanatot, majd mutogathatja a kis KP unokáknak, hogy a nagypapa Svédországban járt. Egyébként jó volt találkozni megint egy magyarral itt Svédországban. Uhhhh kicsit pörgetni kéne a dolgokat, mert most nincs időm hat oldalas bejegyzést írni, főleg egy hat oldalas bejegyzés után.:P Elmondom gyorsan az estéket meg a nappalokat külön-külön.

Összesen négy éjszakát töltött itt, volt neki kényelmes matrac, amit még Norbi hagyott rám, úgyhogy igen jó dolga volt. Miért beszélek éjszakáról, nincs is éjszaka, maximum estéről lehet beszélni ilyen világosban. Nah mindegy, hogy nevezem, a lényeg, hogy egyik este sem maradtunk itthon. Itt szinte minden este valakinek a búcsú bulija van, vagy sokszor csak búcsúestnek nevezhető, mert ezek már nem igazi bulik. Egyrészt egyre kevesebb ember van itt, így a buliban az emberek száma is jóval kevesebb, illetve ezeken az estéken inkább a búcsúzkodás van főszerepben, ami szomorú, és nem a buli, ami vidám. Egy nap kivételével minden nap ilyen búcsú buliba, vagy búcsúestre mentünk. Ezt részletezni jobban szerintem felesleges lenne. De a csütörtöki este azért más volt, az tipikus linköpingi csütörtök volt. Ez azt jelenti, hogy elő buli az egyik korridorban, aztán 10 előtt biciklivel be a városba a Plata nevezetű helyre. Ez sikerült is, időben odaértünk, hogy ingyen be tudjunk menni. Egyébként az elő buli az én korridoromban volt most. Ahhoz képest, hogy mostanában már nem olyan jók a bulik a fent felsorolt okok miatt, az a csütörtöki Platazás egész normális volt, olyan, mint máskor. Jól is éreztem magam és szerencsére KP is, aki könnyen beilleszkedett a jó fej spanyolok és többi ismerősöm közé. Párszor magára is hagytam, persze nagyfiú, tud magára vigyázni, de tényleg el volt a barátaimmal. Láttam itt már barátaimnak hazai barátait, akik nem érezték magukat itt annyira jól, mert az idő sem volt jó, meg mindenki és minden idegen volt nekik itt. Ezt szerencsére KP-nál nem volt tapasztalható.

Nappalokat próbáltuk a leghasznosabban eltölteni. Sajnos három hét ragyogó napsütés után pont elromlott az idő. Végig esős és borús volt, így egyik tervemet kapásból feladtam, mégpedig azt, hogy elviszem az egyik tó partjára, ahol egy folyó folyik bele 13 zsilip után. Természetesen Linköpinget megmutattam neki egyik nap, sőt még a katedrálist is belülről, ez saját elmondása szerint kb. az első alkalom volt, hogy magától bement ilyen objektumba. Megmutattam a folyópartot neki, illetve ittunk is egy jó svéd sört, ami 7,3%-os alkoholtartalmú. Ezután megmutattam az egyetemet, ahol tanulok. Neki is érdekes volt a különbséget látni otthoni és itteni viszonyok között, tényleg teljesen más, de erről már írtam többször.

Egy másik nap elmentünk Norrköpingbe, még ezelőtt mondta Viki, hogy pont jókor megyünk, mert aznap ballagtak el sok gimnáziumból/középiskolából és ezt igen egyedien ünneplik, majd később részletesebben írok erről. Norrköpingbe LiU-kártyával ingyen át lehet menni ugyebár, úgyhogy KP-nek is beszereztünk egyet, így ő aznap az amerikai Lukas volt. Megmutattam neki a város legfontosabb részeit, sajnos sok idő nem volt rá, mert ritkán jártak már az egyetemi buszok, mivel ez már nem szorgalmi időszak. Városnézés után elmentünk a kedvenc kebabosomhoz is, ahol szerintem a legjobb kebab van itt Svédországban, persze csak azok között, amiket próbáltam. Jó fejek voltak, amikor megkértük őket, akkor ingyen be is tudtuk csomagolni a maradékot és haza tudtuk vinni. A Linköpingbe jövő buszt, ami nem mellékesen az utolsó egyetemi busz volt aznap, azt majdnem lekéstük, csak futva értük el. Ugyanúgy, mint másnap a Stockholmba menő buszt.

Meséltem már a Plataban való bulizásról, de azt nem mondtam, hogy ott zárásig maradtunk, azaz éjjel háromig és csak utána tekertünk haza. Reggel nyolckor viszont ment a busz Stockholmba, amire már volt jegyünk. Be is állítottam az ébresztőt biztonság kedvéért 6:30-ra, gondoltam akkor nem kell sietni, tudunk reggelizni ilyesmi. Nah igen ám, de véletlenül 7:30-ra állítottam be. Kelek föl, nézem a buszokat, hogy legkésőbb melyikkel érünk be buszpályaudvarra 8 előtt. Meg is találtam, nézem, hogy mikor van itt Rydben, ránézek az órára és látom, hogy többet mutat, mint amikor megy az utolsó számunkra megfelelő busz. Magyarán úgy kellett odaérnünk, hogy szinte gyorsabbnak kellett lennünk, mint a busz, úgy hogy szinte fel se keltünk, sőt KP még fel se kelt és bennem is csak akkor tudatosult, hogy rosszul állítottam be az ébresztőt. Egyből para, adrenalin, minden, úgyhogy keltettem KP-t és mondtam neki, hogy most azonnal el kell indulnunk, vagy ugrott Stockholm. Nem nagyon fogta fel, amit mondtam pár óra alvás után. Amúgy még jó, hogy nem nyomtam telefonom ébresztőjére szundit, akkor ugrott volna pár száz korona.

Nah pár perc múlva már a bicikliken ültünk, szerencsére volt kettő és indultunk a buszpályaudvar felé. Annyira kevés idő volt odaérni, hogy sokáig nem is hittem, hogy odaérünk, csak gondoltam próba szerencse. Mentem már elmebeteg tempóba oda, de most annál is kevesebb időnk volt, hogy odaérjünk. Persze úgy, hogy pár órát aludtunk és full fáradtak, éhesek és szomjasak vagyunk. Én bátorítottam KP-t, hogy ne adja fel, mennünk kell, még jobban, mint amennyire csak tudunk, mert olyan tempóval nem érünk oda. Tényleg eszeveszett tempóba tekertem én is, KP meg kicsit lemaradva utánam. Én falubájkkal mentem, aminek szerintem kihasználtam a maximális sebességét, ennél gyorsabban már nem lehet tekerni szegényt. Le is esett a lánc, persze ennek javítása már rutinból megy, kb. 15 volt és már hajtottunk is tovább. KP meg mindig csak távolodott én meg ordítottam, hogy nagyon mennünk kell, mert le fogjuk késni a hülye buszt. A pályaudvar közelében pl. átmentünk vagy öt piros lámpán, úgy hogy kocsik is várakoztak a kereszteződésben. Ezt otthon biztos nem mertem volna, de itt még a szabálytalankodóra is figyelnek, azaz olyan óvatosan mennek, hogy a szabálytalankodót sem ütik el. Ezt ki is használtam azon a reggelen. A távolba már láttam a buszt, tudtam, hogy egy perc van vissza, márpedig itt időben indul minden. Elválasztott még egy négy sávos út a busztól, ott is átmentem a piroson, aztán tekertem, ahogy csak bírtam és utolsó métereken leesett megint a lánc, de akkor nem álltam meg (nem is tudtam volna, mert akkor nincs kontra), csak lábbal rolleroztam magam tovább és be a busz elé, hogy véletlenül se tudjon elmenni nélkülünk. Ledobtuk csak a kerokat a járdára, összekötöttük őket és felszálltunk a buszra. Elértük. Persze majd elhánytuk magunkat a nem alvás, tegnapi ivászat kiszárító hatása és az éhség utáni durván kihajtás után. Persze nem volt nálunk semmi, egy csepp víz sem. Én mikor leültem nem bírtam felkelni, csak koncentráltam, hogy ne hányjak, de KP nem bírta a szomjúságot és odament a buszsofőrhöz megkérdezni, hogy a WC csapjának vize iható e. Én mondtam neki előre, hogy dehogyis, de azért csak megkérdezte. Kicsit eltársalogtak, hogy mennyire is szomjas KP és újabb dolog, ami csak itt lehetséges. A buszsofőr odaadta a saját vizét, hogy igya meg azt, és mondta, hogy csak a palackot adja vissza utána. Egyik helyen ahol megálltunk, ott sikerült is újratöltetni, szóval nem haltunk meg a buszon, odaértünk Stockholmba.

Nem mondom, hogy hála pár sajtburgernek ismét volt energiája a testünknek, mert nem hiszem, hogy az annyira sokat ért. De legalább úgy éreztük, hogy igen. KP-nek megmutattam Stoki egyik legjobb részét először, mert az esett útba. Ez a hely pedig a Királyi Palota és környéke. Majd lesétálva elsétáltunk egészen a Vasa Múzeumig, mert már előre az orrára kötöttem, hogy azt az egy múzeumot feltétlenül meg kell néznie. Az a leghíresebb itt Svédországban, és ha már itt jár, ki ne hagyja. Hát nem is hagyta ki, én azért nem akartam fizetni megint, hogy lássam harmadszor is, úgyhogy én kint megvártam. Járkáltam is egy órát a környéken, néztem a ballagókat (később később leírom:P), meg sétáltam a parton, meg egyik helyről pont jó rálátásom volt a vidámparkra és azt néztem vagy negyed óráig. Ott aztán ment a sikítozás. Nem is csoda, láttam ott egy-két durva hullámvasutat, tornyot. Amúgy jól néz ki, hogy közvetlenül vízparton van, sőt a körhinta egy stégen áll. KP-vel találkozva aztán közöltem a rossz hírt, mégpedig hogy para van, mert lemerült a telefonom és csak SMS-ben van meg a jegyünk a hazaútra. Volt időm végiggondolni, hogy mit is kéne csinálnunk, miközben vártam rá. Először az jutott eszembe, hogy mindegy, felszállunk a vonatra és megmondjuk a kallernak, hogy miért nem tudjuk megmutatni. Itt Svédországban még ki is nézem belőlük, hogy ez nem probléma és elhiszik nekem, illetve sejtésem szerint a nevem alapján le is tudná ellenőrizni a ketyeréjével, hogy tényleg vettem e jegyet. Aztán eszembe jutott, hogy államoson jegypénztárnál biztos tudnak segíteni és kinyomtatni nekem a jegyemet. Ez volt a legésszerűbb megoldás, úgyhogy vissza is gyalogoltunk állomásra, közben persze várost néztünk.

Azért nem hagytuk a legvégére az ügyintézést, tudjátok itt Svédországban állandóan mindenhol sor van és sorban kell állni nem keveset. Így volt ez most is, de kivártuk a sorunkat, aztán mondtam pénztárosnak, hogy mi történt. Nehéz szülés volt, de sikerült rábeszélni, hogy nyomtassa ki. Azért kétszer csúnyán szemmel legyilkoltam, de tényleg. Elsőre, amikor azt mondta, hogy vegyek új jegyet, mert nem tudom megmondani semmi adatát a jegyemnek csak a foglalási nevet. Ehhez hozzátartozik, hogy last minute jegyet sikerült vennem 99SEK/fő áron és ha ott, pár órával indulás előtt akarok venni jegyet, akkor az sok száz korona, sőt akár ezerig is felmehet. A második szemmel való legyilkolás pedig az volt, amikor mondta, hogy vegyek új akksit a telefonomba. Egyrészt HTC telefonhoz nem találok bárhol akksit, másrészt gondolom nem kis kiadás, harmadrészt új akksi sincs feltöltve. Persze ha már mobilos boltba mentem volna, akkor előbb beszélem volna rá az eladót, hogy adjon egy töltőt és kicsit töltöm nála a telefonomat. Sokat érveltem a nevemmel, hogy magyar vagyok, különös nevem van, az életben nem talál a rendszerben még egy ilyen nevű embert, személyivel meg tudtam magam igazolni ugyebár. Nagy nehezen azért kinyomtatta a jegyem, de kallernak ráírta azért, hogy nincs igazolva se a jegy száma, se a telefonszám. Persze az ellenőrt nem is érdekelte, simán elfogadta, sőt csak ránézett első lapra és köszönve visszaadta, amikor minden úttal kapcsolatos információ a második oldalon volt.

Nah de most már következzen az az állat ballagási hagyomány, szertartás, felvonulás, vagy nevezzük aminek csak akarjuk. De hogy most azonnal átvenném ezt a szokást az biztos. Egyszerűen tényleg nagyon állat. Mondjuk ehhez kell egy nagyváros is. Nah de a szokás röviden: elballagott diákok felmennek együtt egy kamion platójára hatalmas hangfalakkal együtt meg szerintem több száz sörrel és egyéb piával és egész nap a várost járják körbe-körbe, miközben a bömbölő zenére ordítanak, kürtöt, sípot használnak, illetve a kamionos is dudál és az összes autó is dudál nekik, ezzel gratulálva. A kamionok pedig fel vannak díszítve írásokkal és növényekkel. A kamionon lévő frissen végzett gimisek/középiskolások pedig isznak, ordítanak, mutogatnak, sört locsolnak egymásra és mindenhova és jobb hangulat van, mint régen a Budapest Parádé bármelyik felvonuló kamionján. Ezt mindenkinek látnia kéne, sőt nem is látnia, hanem átélnie. Mégpedig a kamionról és nem csak az út széléről, ahogy ezek állat mód ünnepelnek. Norrköpingbe is láttunk pár ilyen kamion, már ott is nagyon megtetszett, nah de Stockholmban... OMG... elképesztő volt komolyan. Például olyan mennyiségű sört ivott és locsolt szét ott mindenki a kamionokon, hogy mindenki teljesen átázott volt a sörtől, sőt amikor a kamion elment mellettünk még szabad téren is igen durva sörszag terjengett. Ezen kívül láttunk olyat nem egyszer, hogy indulásnál szabályos folyamként folyt ki a sör a platóból. Pár kamionnál már a ruhák is lekerültek, többen félmeztelenek voltak, vagy egy szál melltartóban tomboltak. Sörmennyiségre visszatérve láttuk egyik kamion pisiszünetét és hihetetlen mennyiségű doboz és üveg volt a platón az emberek lába alatt. Amikor kinyitották a plató ajtaját, akkor például egy rakás doboz és üveg ömlött ki belőle. Persze itt az üres üveget senki sem dobálja szét, mint ami otthon lenne egy ilyen alkalomnál. Ami még idetartozik, hogy ezekben a napokban mindenki teljesen toleráns velük szemben. Az összes autós dudál nekik, feltartott hüvelyujjal gratulálnak és senki sem fújol, hogy jelentősen lelassítják a forgalmat, illetve a rendőrök sem avatkoznak közbe. KP-vel a végén már egy órán keresztül csak ezeket a kamionokat néztük, ahogy köröznek Stockholm központjában lévő körforgalmában. Össze-vissza járkáltak a kamionok, de volt hogy a körforgalomban 7 kamion is volt egyszerre. Persze emiatt kb. 10 méterenként rendőr is állt, de ők is jó fejek voltak, sőt pár spanolt is a kamionon lévőkkel, meg az autósokkal is normálisak és mosolygósak voltak, amikor kellett valamit intézkedni velük szembe. Sőt egyik-másikra még valamennyi sört is spricceltek és akkor se keltek ki magukból. A gyalogosok pedig megállnak, integetnek és fényképezik őket. Az emlegetett körforgalomnál meg szabályos tömeg alakult ki a végére. Hihetetlen egy feelingje van, szívesen átvenném ezt a szokást a bankett helyére vagy mellé. KP csak egy dolgot nem értett, hogy mit ünnepelnek, amikor nincs is érettségi vizsgájuk. Az számára nem elfogadható, hogy csupán a ballagást, illetve itt sokan elmennek dolgozni pár évre gimnázium után, szóval a kötött tanulmányainak végét is ünneplik sokan.

Még egy szép KP-s sztori van, mégpedig a hazamenetele. Szerintem csak neki nem tűnt fel, hogy netes becsekkolás után kapott papírt is ki kell nyomtatni a jegy mellé, pedig erre figyelmeztetnek kétféleképpen is, összesen hatszor. Azért megoldotta, ha kíváncsiak vagytok az egész sztorira, akkor kérdezzétek KP-t, talán elmeséli kommentben.

Most következzen kicsit más. Például amikor egyik vasárnap elmentünk Bergbe. Ez az a hely, amiről régebben is írtam, de ebben a bejegyzésben is, hogy tóba folyik egy folyó 13 zsilip után. Nem is maga a hely lényeg most, mert már láttam számtalanszor, hanem hogy tópart, vízpart. Az idő nagyon jó volt, meleg is volt, úgyhogy úgy döntöttünk spanyolokkal, meg Matthiassal szombaton, hogy elbiciklizünk oda másnap. Vicces volt, hogy francia barátomtól kaptam ezután az SMS-t, hogy nincs e kedvem a tóhoz biciklizni másnap, mert hogy többen tervezték. A vicc, hogy a két társaság tényleg külön-külön tervezte meg ugyanazt a dolgot. Így történt az összeolvadás és még sok ember csatlakozása, így amikor Ryd centrumban gyülekezett a nép, akkor a végére már kb. 30-an voltunk.

Jó volt, mert mindenki ismerős volt, így a jó hangulat szinte garantált volt aznapra. El is indult a nép, gyorsan ki is derült, hogy egy-két lány fizikailag kipurcan pár kilométer biciklizés után, így szétszakadozott a társaság kisebb csoportokra, ami aztán újra egyesült a tóparton. A nap egész nap sütött, felhőknek se híre se hamva nem volt, 30 jó fej cserediák tudott egy kellemes napot együtt tölteni. Erasmusos élet nem csak bulikról szól és ez nekem nagyon tetszik. Aznap előkerültek a játékok is, frisby, rocket, strandröplabda és minden egyéb strand játék. Mindenki vagy napozott, vagy játszott, a bátrabbak pedig néha-néha bemerészkedtek a vízbe. Általában csak a két zsilip közötti kicsit melegebb vízbe és nem a tóba.

Egyszer csak elhatároztam magam és még pár ember, hogy most csak azért is bevállaljuk a tavat, ha már itt vagyunk. Én rühellem a hideg vizet és nem is keménykedek, hogy bírom. Ezen kívül úszni sem szeretek túlzottan, de azt gondoltam, ha már itt vagyok Svédországban, akkor bevállalom. Több lehetőségem nagyon úgysem lesz, hogy újból egy tóban fürödhessek Svédországban, nem beszélve arról, hogy sohase gondoltam volna, hogy ilyen bekövetkezhet, vagy lehetőségem lesz rá valaha is az életemben. Még amikor kijöttem Svédországba akkor sem, mert tudtam, hogy itt soha sem tudnak igazán átmelegedni a vizek, pláne nem ilyen hosszú és kemény tél után. Főleg nem az a víz, ami pár hónapja úgy be volt fagyva, hogy járkálni lehetett rajta és azóta a levegő hőmérséklete nagyon-nagyon ritkán érte el a 20 fokot. De most az egyszer elszánt voltam és megfogadtam, hogy azért is bemegyek a vízbe. Elsőre a gyorsabb és nem olyan kínzó utat választottam és berohantam egy eltökélt pillanatomban és azzal a lendülettel fordultam is vissza, ugyanis a hideg szó az nem jellemzi kellőképpen, hogy mennyire hideg volt. Tényleg iszonyatosan, kegyetlen hideg volt. Amikor kirohantam belőle, a szívem majd kiugrott, annyira dobogott, hogy azt hittem ott esem össze és meghalok. Szerencsére ez nem következett be.

Ezután nem tudom, honnan jött a bátorság újból bemennem abba a vízbe, de második alkalomnál már benn is maradtam kb. 20 percre és a fejemet is többször beleraktam. Kegyetlen hideg volt, de ha az ember mozgott és nem gondolt arra, hogy milyen hideg még el is lehetett viselni. Amikor kijöttem és megnéztem, hogy például mennyire hideg a lábam... fagyasztóból szoktam kivenni ilyen hideg dolgokat. Ami meghökkentő, hogy a helyiek viszont simán pancsikálnak abban a vízben és láttam több gyereket is bent játszani a vízben minimum egy órán keresztül. Ez szerintem egyáltalán nem normális, de legalább megmagyarázza, hogy több északi nép miért bírja olyan jól a hideg vizet. Egyébként Erasmusosok fele bement a vízbe több-kevesebb időre. Kemény volt nagyon, de megbántam volna, ha nem próbálom ki, így meg egy élménnyel gazdagabb lettem.

Azaz aznap sok élménnyel gazdagabb lettem, például amikor a frisbyt sikerült bedobnom két zsilip közé, ahova még be lehetett volna ugrani, mert 4 méter mély volt a víz, de egyrészt nem lett volna nagy kedvem a jéghideg vízbe csak úgy ugrálni, másrészt kimászni nem tudtam volna sehol. Viszont találtam egy létrát, amivel partközelbe piszkáltuk és fentről ketten tartva pont leértem a lábammal a vízszintig és összeszorítva lábammal fel tudtam emelni. Utána néztük, hogy az a létra direkt úgy van kialakítva, hogy be lehet támasztani és lehet használni arra, hogy ki tudjon jönni az ember, aki beesett két zsilip közé és nem tud kijönni. Ezután a helyi kemény ugráló gyerekek meg is kértek, hogy hagyjuk ott a létrát, aztán ugráltak egy csomót. Ami viszont félelmetes volt, hogy egy másik zsilipnél tényleg jó magasról ugráltak, szaltóztak és néha rosszul értek a vízbe. Mikor a létra helye felé mentem később, akkor láttam csak, hogy mellette ott van egy sima hosszú bot is, kampóval a végén, pont amiatt, ha valaki valami tárgyat beejt, akkor azzal ki lehet halászni. Későn vettem észre, de mentségemre, hogy azt a kampót valószínűleg nem lehetett volna beleakasztani abba a frisbybe.

Egész nap a szabad ég alatt voltunk, azaz pontosabban egész nap a tűző napon. Egyszer már napoztam kicsit, meg többször félmeztelenül frisbyztem már előtte, de azért eléggé fehér voltam, ezért be is kentem magam, hogy le ne égjek, illetve sapkát is végig hordtam. De fehér bőrömnek ez nem volt elég, úgy leégtem, hogy csak na és tiszta rákvörös voltam. Ezt más nyelvekben is így mondták, mert mondták többen, hogy rákvörös vagyok az esti strand buliban. Mondanom sem kell mennyire fájdalmas volt, illetve nem is tudtam pulcsit hordani aznap este. Nem beszélve arról amikor vállveregetéssel köszöntek a barátaim. Akkor ismét előkerült a gyilkos tekintet.

Ezen kívül pókereztünk is a fűben, Matthiasnak volt annyi esze, hogy elhozza a zsetonkészletét. Sokáig elhúzódott, már kezdtek hazaszállingózni az emberek, sőt a végére rajtunk kívül csak pár ember maradt. A pókerezést végül befejeztük idő előtt, amikor már annyian estek ki, hogy csak én maradtam egy haverral, akkor megegyeztünk, hogy döntetlen kettőnk között és mennyünk mi is haza. Mikor kezdtünk hazatekerni, akkor persze, hogy megint leesett a lánc, David meg is várt és mikor beértük többieket, akkor tudatosult bennem, hogy milyen lassan mennek a többiek. Egymásik spanyol haverral ezt meguntuk és elkezdtünk egész tempósan menni. Neki normális keroja van, nekem a falubájkkal egy-két kanyar hajmeresztőnek tűnt akkora sebességgel, de így élvezetesebb volt. Amit nem akartam elhinni, hogy 15-20 perccel előttünk induló lányokat beértük, mert ők teljesen kipurcantak és utolsó kilométereken már csak tolták a bicikliket.

Hazaérve nem is volt sok időnk a beach party előtt, úgyhogy kb. át se kellett öltöznünk és mentünk a buliba. Megszületett az a kép is, amin a valaha volt legtöbb Erasmusos barátom, ismerősöm szerepel, nézzétek meg Arckönyvön, tényleg jó látvány az emberrengeteg. Egyébként három olasznak volt búcsú bulija. Ezen kívül mostanában heti hatszor mentem valakijének a búcsú bulijára, ami nem is igazán buli, de ezt már említettem. A beach party az például normális buli volt, meg ezen kívül volt még pár ehhez hasonló, de általában csak 10 maximum 20 ember jön össze egy ilyen alkalomkor és nem a buli az elsődleges, hanem a beszélgetés, a nosztalgiázás, a szomorú búcsúzkodás és persze egymás svéd zászlójára írás. Ilyenkor érzi mindenki, hogy itt van megint a búcsú ideje valakitől, vagy éppen valaki búcsúzik mindenkitől és ez igencsak szomorú tud lenni. Persze mindenki mondja mindenkinek, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, újból találkozunk nem sokára stb., de valahol mélyen minden ember érzi a szívében, hogy jó ha hosszabb távon pár emberrel meg fog maradni normálisan a kapcsolat. Utóbbi hetekben én is többször nagyon elkenődve, sokszor könnyes szemekkel jöttem haza. Majdnem egy évet voltam itt és lettek szorosabb baráti kapcsolataim is, haver rengeteg, ismerős még több. Egy év után ezt itt hagyni nagyon nehéz, főleg hogy nem Szekszárd-Budapest távolságokra megyünk egymástól, hanem adott esetben Minnesota – Budapest távolságokra. Pedig pár emberrel tényleg folytatódhatna a jó barátságom, ha nem lennének ekkorák a távolságok. Persze terveztem én már sok mindent, hogy mikor hova megyek, de ezen a nyáron gondolom sok minden már nem fog összejönni, jövő nyárra pedig spórolni fogok 10 hónapot és el fogok utazni jó sok helyre ismerősökhöz. Ez a tervem, remélem össze fog jönni, az akarásban nincs hiány. Biztos szerettem volna még sok mindent elmondani nektek, de megint hat oldalnál tartok és a kedvem is rosszabb lett, úgyhogy ez a bejegyzés most legyen ennyi. Még következni fog a búcsúbejegyzésem, aztán hogy mit kezdek majd a blogommal utána, azt nem tudom; pár tervem azért van erre nézve.

Hej Hej!

Bár egyetemre már két hete nem járok, ezt a tárgyat is befejeztem már egy jó ideje, de mindenképpen szeretnék írni Nordic Culture című tárgyamról, mert enyhén szólva rendkívüli...

Kezdeném először az órákkal, mármint a „sima” előadásokkal. Akinek eddig még nem esett le, ez a tárgy az északi országokról szól, és hogy ezekről az országokról minél többet megismerjünk. A cím azért kicsit megtévesztő, mivel szinte csak és kizárólag Skandináv országokról szólt a tárgy és nem az összes északi országról.

A tárgy címét ismerve gondolhatjátok, hogy nem deriválással és integrálással foglalkoztunk az előadásokon, hanem sokkal lazább dolgokról. Bevezető óra után például történelemről és művészetekről volt szó röviden, majd arról, hogy itt hogyan élnek a városon kívül élő emberek. De volt a Skandináv zenetörténelemről is órám, egy másikon pedig egy klasszikus svéd filmet néztünk meg.

Voltak laborjaim is. Az első az nagyon vicces volt, mert ott festenünk kellett. Igen, jól hallottátok. Először mindenkinek le kellett írni három dolgot, amit hitt, tudott Svédországról mielőtt idejött, utána pedig három dolgot, amit itt tartózkodása során tudott meg. Ezután párosával kellett dolgozni, össze kellett beszélni, hogy a hat-hat leírd dologból, melyik három-három a legfontosabb, legjellemzőbb, majd a párok kaptak melléjük még egy párt és el kellett dönteni, hogy melyik pár melyikről készít képet. Azaz minden négy fős csapatban kettő ember az előtte ismertekről készített képet, a másik kettő pedig arról, amiket ittléte során ismertek meg. Én Gonzalo spanyol barátommal kerültem össze és nagyon vicces volt. Kapott mindenki egy A1-es rajzlapot és arra kellett rajzolnunk ceruzával, zsírkrétával, temperával. Persze ekkora lapot legkönnyebb temperával, illetve nagy ecsettel kitölteni, főleg hogy nem sok időt hagytak rá. Mi is alig bírtuk befejezni, bár ez lehet a sok röhögésre elfecsérelt időnek is köszönhető, illetve a hitetlenkedésért, hogy mi most tényleg festünk az egyetemen és ezért még kreditet is kapunk. Nekünk olyan dolgokat kellett festeni, amiket tudtunk Svédországról kijövetel előtt. Meg is festettük a hatalmas északi fényt az égre, rénszarvast, tavat fákkal és vörös színű házat fehér szegélyekkel és mivel a maradékot nem tudtuk már kiszínezni így fehér maradt, így a sok havat is sikerült ábrázolnunk.:P Így utólag belegondolva ez az ábra inkább olyanra sikeredett, amiket itt tudtunk meg Svédországról, azaz ezek annyira tipikusan svéd dolgok. Nah mindegy, a lényeg, hogy vicces volt, illetve ezután a többi csoportnak prezentálnunk kellett, hogy mit alkottunk és mesélni róla, hogy mit miért rajzoltunk le és mit gondolunk róla, ilyesmiket. Voltak egész jó rajzok, egy kínai csapat meg iszonyat durvát alkotott, pedig tényleg nem volt sok idő rajzolgatni. Olyan mangát alkottak, hogy én csak sasoltam, pedig mondom kínaiak voltak, nem is japánok.

Ezen kívül volt tervező labor is, aminek gyakorlatilag semmi köze nem volt a tantárgyhoz. Nekem már nem volt vicces, mert előző félévben a terméktervezés tantárgyamon belül egyszer már volt szerencsém ugyanazt végig hallgatni. Talán írtam is róla a blogomban, hogy egy vicces bácsika sztorizgat, meg előadja, hogy dolgozott a világon kb. minden országban, mutogat vicces és meghökkentő dolgokat, amiket a világ összes országából kukázott össze. Elregélte még egyszer, elsőre vicces volt, meg jó, másodszor már csak nagyképűnek hangzott. Most több ideje volt, úgyhogy kicsit azért kibővítette azt a verziót, amit én már hallottam, illetve habszivacsból nekünk is kellett kreálnunk valami futurisztikusat csapatban és szokás szerint utána rövid prezentációt kellett tartani róla. Én spanyol barátaimmal együtt egy rádiót alkottunk, amin direkt semmi szokványos sem volt.

Azt hiszitek, hogy filmnézéssel, festegetéssel, tervezgetéssel töltöttük csak az időt? Hát nem! Kérem szépen sütögettünk is. Volt egy főzőcskézős laborom is. Már meg se próbálom megérteni, megfejteni, hogy miért van ehhez kialakított jól felszerelt terem az egyetemen. Amikor feszegettük ezt a témát, akkor egyik olasz gyerek mondta, hogy haverja Uppsalában az egyetemen iglot építettek a csoportjával, nekem meg ezután nincs több kérdésem. Itt is csapatokban dolgoztunk, én egy olasszal és három spanyollal alkottam egy csoportot. Minden ilyen csoportnak más-más témájú ételeket kellett elkészíteni. Mindent szakácskönyv segítségével kellett megcsinálnunk és rájöttünk, hogy nem is értjük minden fűszer nevét angolul. Illetve a nem SI-beli mértékegységek is zavaróak voltak. Mi konkrétan készítettünk kötbullart, azaz húsgolyót, amiről már meséltem, hogy tipikusan svéd. Ezen kívül csak halas ételeket kellett elkészítenünk és eddig direkt nem nagyon foglalkoztam a halallergiámmal a blogomban, de most már nem tudom kikerülni a témát. Talán mindenki tudja, aki ezt olvassa, hogy halallergiám van, sőt sokszor attól is befulladok, ha nem is eszem, csak mellettem sütik, főzik. Volt is párszor kisebb problémám emiatt itt Svédországban, de hagyjuk ezt a témát. A többi étel elkészítésében így nem vettem részt annyira aktívan, pedig eleinte vicces volt, ahogy a lányoknak fogalmuk sem volt, hogy most mit hogyan kéne, hogyan kéne nekikezdeni, a két fiú a csapatban meg értette a dolgát. Például én ötször gyorsabban vágtam apróra egy hagymát és pucoltam krumplit, mint a lány csapattagok. Ezzel nem magamat fényezem, hanem a mai kor lányait minősítem.:P Halakhoz nagyon nem értek, de annyit még tudtam, hogy lazactálat csináltunk, citrommal díszítve. Nagyon íncsiklandozóan nézett ki, de meghalni nem szeretnék, úgyhogy csak nézegettem. Egyébként a lazac itt nagyon gyakori, mivel a fél sós vizet kedveli, abból meg itt van bőven. A többi halas étel hal fajtáit nem ismertem föl. Persze csapattagoknak el kellett mondanom halallergiámat, akik ugyanolyan hitetlenkedőek voltak, mint mindenki elsőre, illetve a több százszor hallott tipikus vicceket is elsütötték ezzel kapcsolatban. Ezután fél órára rá, a csapatok által feldíszített teremben vacsora következett, ahol gondolom mindenki kipróbálhatott mindenféle ételt. Én elmondtam a tanárnak az allergiát, illetve hogy nem lenne túl bölcs döntés részemről, ha mennék a vacsorára, mert bár lehet van pár (tényleg nagyon kevés) hal nélküli étel, de az is baj ha valaki akár véletlenül is megfogja azt előttem halas kézzel, illetve a halgőzös levegőnél is tudok szebbet képzelni magamnak. A tanár megértő volt, sőt sokszor bocsánatot kért meg sajnálkozott, hogy ő erről nem tudott és sajnálja. A vacsorához tartozó sört azért odaadta vigasztalásképpen, úgyhogy nem csak filmezgetek, festegetek, tervezgetek, főzőcskézek az egyetemen, hanem tanártól kapott sört a tanár előtt el is fogyasztom bent az egyetemen. Gondolom kapizsgáljátok már, hogy mindig mindenki hitetlenkedett a tárgyal kapcsolatban, illetve... majd később, előbb a többiről.

Volt egy laborom, ami arról szólt, hogy konkrétan Linköpinget ismerjük meg jobban. Örültem is neki nagyon, bár én eddig is olvastam többet Linköpingről, illetve bejártam amennyire csak lehet biciklivel, de tudtam, hogy sok újat meg fogok tudni róla pluszban. Ez azért mégiscsak jó, ha már itt élek tíz hónapja és második otthonommá vált. Ezen kívül nagyon sok ismerősöm nem is ismeri Linköpinget, csak Rydhöz tartozó részeket, illetve a nagyon szűk városközpontot, nekik főleg hasznos az ilyen. A foglalkozás a tartományi múzeumban kezdődött, ahol volt egy rövid előadás is, illetve antropológiai megfigyeléseket mondtak el nekünk. Megismerhettük, hogy réges-régen és szimplán csak régen, hogy nézett ki Linköping, mit csináltak itt, hogyan éltek, milyen kultúra volt jellemző és a többi. Majd ezután a tanárunktól kaptunk feladatot. Persze most is csoportokban kellett „dolgozni”, és megint három spanyollal kerültem össze, illetve amcsi Lukas is velünk volt. A poén, hogy mindig spanyolokkal voltam, de mindig másokkal. A feladat pedig az volt, hogy minden csapatnak meg volt jelölve három kötelező hely, ahol meg kell jelenni az adott időben, ezen kívül pedig egy listán szereplő látnivalók közül képet kellett készíteni a csapatról minimum tíz helyen. Persze kaptunk egy térképet is, amin be volt jelölve az összes látnivaló. Így aztán felfedeztük Linköpinget egy kicsit más szemszögből, illetve viccesek voltak azok az emlegetett kötelező helyek. Mindegyik helyen egy emberke várt ránk korhű ruhában és korhű stílusban előadta a látnivaló érdekességeit, történelmét. Nem tudom, hogy színészek voltak e alapból is, de igen jól és viccesen adták elő a dolgokat.

Laborokon kívül volt úgynevezett live in seminarok is. Erről akartam a legtöbbet mesélni, de már így is annyit írtam, hogy megpróbálok rövidebben írni róla. Sőt ezekről külön-külön bejegyzéseket akartam megjelentetni, csak lusta voltam. Persze nem az elsőre, ami ütközött egy másik tárgyam laborjával és emiatt nem tudtam elmenni rá. Az a foglalkozás egyébként arról szólt, hogy elment az egész csoport Norrköpingbe és ott idegenvezetéssel megnézték az itteni egyetemem ottani részét, illetve a textil, múzeumot, művészeti és városi múzeumot.

Inkább a másik alkalomról mesélek, amire én is el tudtam menni. Nem elég, hogy filmezgetek, festegetek, tervezgetek, főzőcskézek, sörözöm a tanárral az egyetemen, de még egy ott alvós táborba is elmentem. A foglalkozás célja az volt, hogy a városon kívüli életet ismerjük meg, lássunk bele, tapasztaljuk meg. Erre a Kinda környékét választották, ami tényleg lenyűgöző, már ami a tájat és környezetet illeti. Kezdésnek egy szabadtéri múzeumhoz mentünk, ahol megmutatták, hogy régen hogyan éltek a módosabbak, illetve hogy a házához, milyen kiegészítő épületek tartoztak a szolgáknak és másik épületben az állatoknak. Itt következett még egy döbbenet. A két napos barangolás során végig volt egy udvari bolondunk is, aki mindig vezetett minket és csinálta a jó hangulatot. Kezdésnek ki kellett alakítani egy nagy kört, amit csak melonának hívott (ezt a szót százszor hallottam a két nap alatt) és gitárkísérettel elénekelte a jó napotot egy rakás nyelven. Tényleg nagyon sok nyelven tudta, és amikor körbement és mindenkinek egyesével el kellett mondania a nevét és hogy honnan jött, akkor én mondtam, hogy Magyarországról, erre ő egyből mondta, hogy jó napot, illetve bocsánatot kért, hogy kihagyta a dalból a magyar verziót. De amit nagyon nem értettem, hogy egy ilyen udvari bolond feladathoz miért kell idehívni Svédországba egy embert Csehországból. Főleg úgy, hogy egy hetet lesz itt, mert csak azért jött, hogy három csoportnak előadja mindig ugyanazt a két napot és ezen kívül szegény szerencsétlen még ide se tudott repülni a vulkán miatt, így autóval jött. Reggel nyolcra ért Linköpingbe tizenvalahány óra vezetés után és tízkor meg már nekünk műsorozott, de olyan pörgősen és frissen, hogy el sem tudom képzelni milyen lett volna, ha repülővel jön és kipihenten érkezik.

Ezután a csoport egyik fele jómagammal elment megnézni egy fűrésztelepet. Gépészmérnök hallgatóként nekem ez volt a legérdekesebb. Egy rövid, tényleg rövid előadás után körbevezettek minket és minden munkafolyamatot megmutattak, elmagyaráztak egészen a farönk beérkezésétől a feldolgozáson át a kész lécekig, gerendákig. Láttam sok érdekes, brutál és meghökkentő gépezetet, szerkezetet, megoldást, de ezzel most itt nem untatom az olvasóközönséget. Környezet védelemről és tiszteletéről még írok később, de a teleplátogatás során is elég feltűnően megmutatkozott ez. A farönk minden egyes szálkáját feldolgozzák, ha más nem a maradékból hőt, illetve energiát nyernek ki, de ezen kívül nagyon foglalkoznak a fák újratelepítésével is, illetve, hogy az energiafogyasztásukat környezetkímélő forrásokból nyerjék (szélerőművek, napelemek). Persze messze a legkörnyezet-szennyezőbb a kamionok és egyéb munkagépek dízel üzemanyag fogyasztása. Sajnos már nem emlékszem a konkrét mennyiségre, de egészen meghökkentő volt a telep napi fogyasztása. Külön üzemanyagkútjuk van, illetve emlékszem még arra, hogy napi szinten több millió forint csak az üzemanyagra megy el. Egyébként ahol voltam, az az egyik legnagyobb fűrésztelep Svédországban, úgyhogy gondolhatjátok, hogy egész komoly és nagy volt. Üzemanyag fogyasztásról még annyit, hogy utolsó fél évben sikerült ezt 10%-kal csökkenteniük, persze ezzel nem váltják meg a világot, de ez is előrelépés. Persze értem én, hogy a cég környezettudatossága nem kimondottan csak a vezetők környezetbarát beállítottságának köszönhető, hanem az állami irányításnak, ami örvendetes, mert gondolom akkor más gyárak is, illetve más területeken is próbálják minél inkább óvni a természetet.

A csoport másik felével cseréltünk, így következett egy másik skanzen szerű múzeum meglátogatása. Öreg és tipikus svéd házak, egyikben múzeummal. A múzeum megint olyan volt, mint itt az összes többi itt Svédországban. Nagyon sok régi eszköz volt megtalálható, kb. minden, amit el tudok képzelni a régi időkből. A régi zárakon és fényképezőkön kezdve a vadászó fegyvereken és főzéshez használt edényeken keresztül a régi hintókig és sítalpakig minden volt ott. Amikor azt mondtam, hogy ugyanolyan volt, mint az összes többi itt Svédországban, akkor arra utaltam, hogy itt is mindent lehetett taperolni, nem „minden csak a szemnek, de semmit a kéznek” elv volt. Bebújtam régi fényképező szoknyája alá, kipróbáltam a régi zárszerkezeteket, de még a ruhamosáshoz használt tárgyakat is megfogdostam, megnéztem. Persze nem felügyelt minket senki, hogy mit törünk szét, mit rontunk el, mit nem teszünk vissza a helyére, mit lopunk el, de ez itt teljesen felesleges is, ugyanis miért csinálna ilyet bárki is? – ugye magyar honfitársaim?! Persze ennyi komoly dolog már sok egy ilyen laza tantárgyon belül, úgyhogy utána azért következett egy kis móka a melonás emberkével. Tényleg nagyon vicces játékokat játszottunk, a végére már fájt a hasam meg a szám a röhögéstől. Az emberke azért érti a dolgát, de még mindig nem tudom, hogy ehhez miért kell 1500km-ről hívni egy erre alkalmas embert. Ezután mi más következett volna, ha nem „fika”. Tudjátok, itt ez nagyon népszerű, mindig mindenki fikát tart és Erasmus társaim meg mindenki átvette ezt a szót, ami persze csak nekem magyarnak vicces és jelent mást. Persze most már én sem asszociálok a takonyra, ha meghallom, mert annyiszor hallottam ezt a szót és annyi fikán voltam már. Szóval fikát tartottunk hidegkajával, kávéval, teával.

Mikor ezzel végeztünk, akkor mentünk a szállásunkhoz. Ez egy tábor volt és most ne hightech és elszeparált szobák tucatjait képzeljétek, ami itt jellemző, hanem egy „normálisat”. Egy szobában 2 emeletes ágy és közte sincs sok hely, illetve házanként kb. 10 szobával és egy fürdővel. Azaz a fürdőszobában el voltak szeparálva a fürdőhelyek is és a WC-k is. Ami vicces volt, hogy mint az általános iskolában a fiúk és lányok nem lehettek egy szobában, sőt egy épületben sem. Ez azért elég vicces ennyi idősen és persze volt pár keveredés, mert nem érdekelt senkit ez a szabály. Én a Bécsben élő magyarral, egy spanyollal és egy némettel voltam egy szobában. Volt eligazítás, meg pénzbefizetés meg ilyesmi, úgyhogy úgy elment az idő, hogy következett a vacsora. Ez svéd svédasztalos volt persze egyféle főétellel és sok kiegészítővel csak, de mindenki úgy tele ette magát, hogy mozdulni nem bírt egy óráig. A vacsora előtt és után is mentünk sétálni az erdőbe, illetve le a tóparthoz, ami gyalog kettő és háromnegyed percnyire volt. Persze a táborunk az erdőben volt, ha eddig nem lett volna világos. Vacsora utáni erdőben való sétálgatás után, illetve Gonzaloval való majomkodás után visszatértünk a főhadiszállásra, ahol beszélgető közösségek alakultak ki, illetve az épület másik részében lehetett svéd filmeket nézni angol felirattal. Én is megpróbálkoztam végignézni egy filmet, de tíz percnél tovább nem bírtam nézni, régi volt, nyálas volt, unalmas volt. Beszélgetés után aztán jöttek a csintalanságok is. Napközbe a spanyolok már elkötöttek egy csónakot, amivel öt méter átmérőjű kört tettek csak meg, de kitaláltuk éjjel egy körül, hogy mekkora poén lenne most elkötni a csónakot és csónakázni. Persze hogy a viharba ne lettem volna ebbe benne, ez is egy jó móka. Volt egy tároló nem messze a tábortól, ahol volt kis kocsi is, amire ráülve vittek is egy kört, úgy hogy két ember húzott minket futva, persze a végén felborítottak minket. Nah azon a helyen aztán lehetett találni minden jót, többek között szélesebb faléceket is. Nah ezt vettük kölcsön evezőnek és mentünk is a hajóhoz. Két turnusban járattuk meg a kölcsön vett (lopott) csónakot és evezgettünk kicsit erre-arra. Idő tiszta volt (tiszta hideg) és a sok csillag fényébe csak pár ház világítása rondított bele. Tök sötét volt és csak telefon fényét tudtuk használni, amikor elkötöttük a csónakot, amikor vízre bocsátottuk, majd amikor visszaraktuk a helyére, úgyhogy gondolhatjátok, hogy vicces volt. Még ott voltunk a parton egy ideig aztán ment mindenki aludni.

Másnap pedig mentünk túrázgatni kicsit, persze korai kelés és kiadós reggeli után. Nah most jön az a rész, hogy mennyire tisztelik a környezetet. Már sokszor le akartam írni, de mindig elmaradt. Egyrészt tényleg hihetetlen szép itt mindenfele a táj, főleg azt szeretem, ahogy kikandikálnak a sziklák, vagy akár sziklafalak a nagy zöld mezőn, vagy az erdőben. Ehhez még hozzájön, hogy ezt meg is óvják és tisztelik az itt élő emberek. Nem próbálják lerombolni vagy megcsúnyítani természeti adottságaikat és megtanultak a természettel együtt élni, mindezt a természet kára nélkül. Persze itt is járkálnak kocsival, meg ilyenek, de ha látnátok tudnátok, hogy most miről beszélek. Én a túrázásom alatt például egy pici szemetet sem láttam az erdőben, a tisztásoknál, a tavaknál stb. Ezen kívül a legtöbb itteni patak, tó és egyéb víz iható minőségű, amin annyira nem is csodálkozom. Ezen kívül az is tiszteletreméltó, hogy mennyire tisztelik a hagyományokat. Városon kívül szinte csak és kizárólag vörösre vagy sárgára festett házakat látni faborítással és fehér ablakkeretekkel, házszélekkel. Mondjuk aki itt ezt nem követi, azt ki is nézik és azt mondják csak, biztos gazdag stockholmi építi, építette. Tényleg mindenhol a fent leírt tipikus svéd házak láthatóak és ez is adja a báját a táj összképének. Ezen kívül még megemlítendő, hogy sokszor igen érdekes helyekre húzzák fel ezeket a házakat.

Nem tudom, hogy írtam e már, de itt a vidéki élet sokkal jellemzőbb, amerre megy az ember mindenfele elszórtan házakat lát, mindig csak párat egy helyen hihetetlen nyugalommal, csenddel, friss levegővel és szinte érintetlen természetben. Ezen kívül itt soha senki nem stresszel, úgyhogy nem csoda hogy japán után itt a legmagasabb az átlagéletkor. A túrázás egyébként jó volt, hát persze, hogy csapatokban kellett menni. És hát persze, hogy tartottunk fikát egy igen érdekes helyen. Egy sziklafal tetején, ahol volt egy másik sziklarész, ahova ki lehetett menni. A két rész között fél méter volt, de több tíz méter mély, úgyhogy sokan nem mertek odamenni. Persze a kirándulás melonával ért véget és gitárkíséret közepette elénekelte a viszontlátásrát minden nyelven, amin csak tudta. Akkor már nem hagyta ki a magyar verziót. :)

Ezen kívül volt még egy foglalkozás, ami kimondottan csak gyalogtúráról szólt, persze érdekességekkel, de sajnos arra sem tudtam menni.

Jó hosszan leírtam a tárgyamat, ami szerintem a ti véleményetek alapján is meghökkentő. Minden előadáson, mindig előkerülő téma volt a diákok között, hogy ez valami hihetetlen. Egyetemen egy tantárgy keretén belül filmezgetünk, festegetünk, tervezgetünk, zenét hallgatgatunk, főzőcskézünk, tanárral sörözgetünk, fikázgatunk, túrázgatunk, táborozgatunk és mindezért hat (igen: 6!!!!!!!!!!) kreditet kapunk... ezt senki sem tudta felfogni ép ésszel. Én is kicsit feldúltan mondtam többieknek, hogy nekem otthon a legnehezebb tárgyaim érnek hat kreditet, amiért igencsak sokat szívatnak és nem alszom, itt meg egy ilyenért kapok hat kreditet, ez tényleg hihetetlen. Ahogy ilyenekről beszélgettem másokkal, kiderült, hogy náluk is ugyanez a helyzet mint Magyarországon. Persze értem én, hogy ez kimondottan külföldi diákoknak van, és hogy ők ismerjék meg a környék kultúráját, zenéjét, történelmét, életvitelét, hagyományát és a hat kredit is motiválja őket. Ha így nézzük, akkor ez azért szép dolog.

Azért számonkérés is volt, nem csak sok –getés (most nem sorolom el megint:)). Az első beadandó az csak két oldalas volt és a vidéki két napos kirándulás benyomásairól, ott szerzett élményekről és tapasztalatokról kellett írni. Ezen kívül még arról, hogy hogyan képzeljük a vidéki életet és annak környezetét, körülményeit 2030-ban. Egy észrevételt, gondolatot is le kellett írni a vidéken látottakról, amihez tudományos hátteret is kellett keresni és hivatkozni rá (csak, hogy érthető legyen például turizmusról, gazdasági fejlődésről – én az alternatív energiaforrásokat választottam). A második beadandót a linköpingi városnézés és városismereti laborról kellett írni. Ezt csapatban kellett és min. 4 oldal terjedelmű beadandót kellett készíteni, amiből 1 oldal a különböző helyeken elkészített képeket tartalmazta. A harmadik, a végső és legnehezebb beadandó pedig egy 10 oldalas esszé volt. Könnyűnek tűnő témáról, mint például kultúra definiálása, mit jelent számomra a kultúra, véleményeim a tantárgyról, élményeim és tapasztalataim a tantárgy keretén belül és konkrétan az északi országok kultúrájáról. Ez mind szép is jó és könnyű róla írni... pár oldalt! De higgyétek el 10 oldalt erről azért nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Sok embernek persze azzal volt baja, hogy túl kocka és nem tud csak úgy a semmiről írni, vagyis csak nehezen, mert jobban szeretnek tudományos dolgokról írni, vagy egy konkrét feladatot megoldani. Nah mint azt látjátok, nekem a halandzsával nincs problémám (ezúton is köszönöm Ida néninek, hogy kétszer Tancsa-halandzsának csúfolt általános ötödikben), erről a tárgyról is írtam nektek 5,5 oldalt 11-es Calibri betűtípussal... De azért ehhez még jön még egy tényező, hogy nem elég, hogy nem olyan könnyű 10 oldalt írni erről a témáról, de 10 oldalt angolul írni sem egyszerű alapból. Nekem is lassan ment, több délutánom ráment, mire végeztem vele. A sikerélmény nem maradt el, bár még a jegyet nem tudom, meg hogy elfogadta e, de mindenképpen sikernek könyvelem el, hogy könnyebben ment az angolul való fogalmazás mint régen. Sokkal könnyebben, sokkal kevesebbszer kellett szótáraznom, illetve most is átnézettem Vikivel a beadandómat, mint mindig. Első félévben volt olyan fogalmazásom, aminél kb. minden 3. szót át kellett írni, vagy átfogalmazni a teljes mondatot, ezzel szemben most a 10 oldalas szövegemben volt körülbelül négy hibám. Örülök, hogy sikerült ennyit fejlődnöm.

Jah és ami még megdöbbentő, bár azért sejthető: ahogy néztem utána az északi országok dolgainak, mindig azzal találkoztam, hogy mindenben ők a legjobban a világon. Átlagéletkor, munkanélküliségi ráta, iskolázottak aránya, női-férfi egyenrangúság (bocs férfi-női!:P), környezetvédelem stb. stb. Általában az első ötben három az északi országok közül való.

Bocsánat, ha sok a helyesírási hiba, de túl hosszúra sikeredett a bejegyzésem, úgyhogy nem olvasom át még egyszer. Ezen kívül tényleg sok dolgom van még, mielőtt hazamegyek.

Befejezem ígérem. Pont.

Hej Hej!

Persze ez annyira nem egyszeri eset, hogy vele vagyok itt Linköpingben, de mostanában Magyarország és Svédország között ingázik Viki, emiatt aztán 3 hét távollét után újra együtt tudtunk lenni itt Linköpingben másfél hétre. Az idő (szinte) jó volt végig, úgyhogy nem aszalódtunk túl sokat bent a szobában...

Próbálom előadni időrendben, nem biztos, hogy menni fog. Régebben történtek már ezek, illetve sok minden történik mostanában, tényleg szinte minden napról lehetne bejegyzést írni, de elfáradtam és nagyon nehezen tudom már rávenni magam, hogy írjak bármit is a blogomba. Amikor minden órában történik valami és kint 12 ágra süt a nap, akkor nem sok kedvem van a szobámban dögleni és blogot írni a mostanában nem túl népes olvasói táboromnak. Azért hajt a vágy, hogy nagyjából kerek legyen ez a blog, úgyhogy még fogok írni párat, mielőtt hazamegyek június 17.-én.

Kezdem egyből egy olyan sztorival, ami nem is kimondottan Vikivel kapcsolatos, mégpedig a búcsúvacsorával. El sem hiszem, hogy ez a pillanat is bekövetkezett, és hogy ennyire gyorsan, még élénken él bennem az üdvözlő vacsora. Az ezzel kapcsolatos érzéseimet majd a búcsúbejegyzésben szeretném tárgyalni részletesebben, de igen összetett érzés. Röviden leginkább szomorú. Már vagy tíz búcsú buliban voltam, illetve az emlegetett búcsúvacsorán és mindegyik egy kicsit magyaros, azaz sírva vigadós. Bulizunk, örülünk egymásnak és élvezzük az utolsó bulik egyikét, de mellette szomorúak is vagyunk, hogy megy mindenki haza és távol, akár sok ezer kilométerre leszünk egymástól és ki tudja, mikor tudunk találkozni újból. Illetve siratjuk az Erasmusos életünket is. Nah a hangulat a búcsúvacsorán is valami hasonló volt. Kezdem azért az elején. Bár az üdvözlő ebéd a városban volt az NH-ben, a búcsúvacsora ezzel szemben az HG-ben volt, mégpedig az egyik utolsó keddi buli előtt. Majdnem minden kedden (főleg második félévben) ott voltam az HG-ben és buliztam az Erasmusosoknak tartott buliban az Erasmus barátaimmal, most pedig azért mentünk oda, hogy búcsúzzunk valamelyest egymástól, de legfőképpen az itteni Erasmus szervezettől, akik leírhatatlanul segítőkészek és jó fejek voltak egész évben. El nem tudtam képzelni, hogy HG-ben hol fogunk elférni és az aggodalmam nem is volt hiábavaló.

Ugyanis a vacsora egy kisebb teremben volt, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam és oda voltak bezsúfolva az asztalok, székek és a terítékek. Alig tudtunk helyet foglalni egymás mellett annyira kicsi volt a hely, de amikor sikerült, akkor is valakinek jobban hátradőlve kellett ülnie, másiknak meg kicsit előrébb hajolva, mert a vállak nem fértek el normálisan. Ha azt mondják zsúfolt bulikra, hogy hering parti, akkor ez hering-hering vacsora volt. Evőeszközzel enni is csak kicsit kicsavart kézzel tudtam, de azért amikor koccintani kellett borral, akkor nem volt problémája senkinek. Sebaj, sok jó ember kis helyen is elfér, ez most nagyon igaz volt. A vacsora menete hasonló volt, mint az üdvözlő vacsorának, sokat énekeltünk sokféle nyelven, ütöttük ütemre az asztalt, különböző nemzetek énekelték saját dalukat, illetve az Erasmus társulat is előadott több éneket. A különbség csak az, hogy mindez most már kialakult társaságokkal, összeszokott és összebarátkozott emberekkel történt, emiatt aztán a hangulat még jobb volt. Kivéve egyszer, amikor az Erasmus társaság előadta búcsúéneküket nekünk, akkor megfagyott a levegő, sok lány tekintete könnyes lett, fiúk is kicsit magukba fordultak. Ennél jobban nem tudom leírni, most megint olyan hangulatom lett, mint akkor ott.

Nah kicsit pihentem az írással és most már jobb a kedvem, úgyhogy jöjjenek örömtelibb dolgok. A vacsora után a szokásos keddi HG bulizás jött, csak még több Erasmusos emberrel. A hangulat jó volt, Viki is csatlakozott. Jéger meg akciós volt, úgyhogy kis kémcsőből ittunk is párat, képeket már megtaláljátok azon a bizonyos közösségi oldalon. Közhittel ellentétben szerencsére nem ez volt az utolsó HG, úgyhogy volt még szerencsém még egyszer ott bulizni, az is nagyon jó volt, kivéve azt a másfél óra sorban állást előtte, pedig akkor tényleg direkt sokkal korábban mentünk. Ebben az évben szerintem kb. kettő HG-t hagytam ki kedden, úgyhogy szomorú is vagyok, hogy múlt héten bezárt és a Kasnak, aki ma ér ide nem olyan sokára, neki nem tudom megmutatni. Sőt sok mindent nem tudok neki megmutatni, mert napról napra jelentősen csökken az itt tartózkodók száma, illetve a szórakozóhelyek is sorban zárnak be.

De térjünk vissza a bejegyzés témájához. A bulikat röviden elmondtam (azaz Plata bulikat, meg korridor bulikat nem is mondtam, nah mindegy, nem is akarom már – jók voltak azok is), most jöjjenek kicsit más dolgok. Vikivel megint elmentünk kacsákat etetni. Én is sokára jöttem rá, de találkoztunk olyan Erasmusosokkal, akik sok hónap után sem tudják – illetve szerintem több ember mai napig nem tudja –, hogy az egyetem mögött kb. 50-100 méterre sok istálló van, a lovak nagy réten legelésznek, mögötte pedig egy nagy játszótér és egy nagy tó, ami gondolom mesterséges és sok állat lakik ott, akiket lehet etetni, illetve a környéken sétálni, mert nagyon hangulatos. Kb. hatmillió mellékmondatból álló mondat után végre kinyögöm, hogy Vikivel megint elmentünk oda sok száraz kenyérrel felvértezve. A kis cuki ovisok, vagy alsósok pont ott voltak. A játszótér, illetve a tópart tele volt kis krapekokkal, persze aranyos kis láthatósági mellényben, amin az intézmény neve és a telefonszáma is megtalálható. Annyira aranyosak, amikor ilyen mellényekbe sétálnak csoportban a városban. Csináltam is pár ilyen kis emberkével képet. Visszatérve a helyre tényleg nagyon hangulatos és jó oda kimenni és lazítani néha. Az ovisok köré már kisebb állat kavalkád gyűlt ki, nem is csoda, mert olyan ütemben dobálták a száraz kenyeret, hogy egy részen a füves résznek több volt a kenyér színe, mint a zöld. Beszálltunk azért mi is kicsit arrébb és etettük mi is a kacsákat, ludakat, sirályokat és sok fekete madarat, aminek a nevét még mindig nem tudom. Pacikat is szoktunk simogatni arrafele – azaz inkább Viki, engem az állatok valamiért nem nagyon szeretnek (vagy az állatok sem:P), de azon a napon arra nem volt lehetőségünk, mert hírtelen beborult és gyorsan elindultunk haza, hogy megússzuk az esőt. Eláztunk. Az egyetem kb. 100 méterre volt és ameddig elértünk oda, addigra jól eláztunk. Kicsit sétáltunk az épületekben, aztán negyed óra múlva mentünk haza, amikor már sütött a nap.

Elázásról jut eszembe. Megbeszéltük már előre Vikivel, hogy mielőtt visszamegy megint Magyarországra, azelőtt mindenképpen mennyünk még el Norrköpingbe. Viki szereti azt a várost, illetve én is szeretem, voltam is ott kb. hatszor. Mint már mondtam, mi ingyenesen tudunk Norrköpingbe menni egyetemi busszal (érdekes festéssel, végre sikerült lefényképeznem is), így megint azzal mentünk. Mivel pont aznap volt valami fesztivál a folyóparton Linköping belvárosában, ezért ott kezdtük a napot. Körbejártuk, de épp hogy csak elkezdődött a fesztivál, nem volt még nagy durr. Azért a hybrid Hondákat megnéztem, meg pálmafát is láttam végre Svédországban, persze cseréppel együtt vitték oda és tök csökött is volt. Az idő viszont nagyon szép volt, úgyhogy jó volt sétálni a folyóparton. Ezután mentünk az egyetemi buszhoz, de most nem Vallaba szálltunk föl, hanem az orvosis résznek a megállójában, ami a központban van. Hihetetlen, hogy a svéd táj még mindig hogy le tud nyűgözni. Lehetne mondani, hogy mindig tök ugyanaz, hogy zöld rétek – zöld, nagy erdők kikandikáló sziklákkal – szép égbolt – piros házak fehér szegélyekkel és a többi. De valahogy mindig annyira szép, hogy csak bambulva figyeli az ember. Most is ezt figyeltem útközben és volt két nagyon szép hely, ezért megfogadtam, hogy hazafele fényképezek a buszból (bár utálok járműből fényképezni). Arról a két helyről nem sikerült képet készítenem, de másról igen. Norrköpingről már sokat meséltem, nem is akarok most arról beszélni, múzeumba se mentünk ezúttal, csak sétálgattunk. Viszont új élménnyel gazdagodtam és ez annak tudható be, hogy még szebb így tavasszal (hivatalosan itt nyár, de ez tavasz otthoni szemmel) Norrköping. Persze ott is sok zöld található, ugyanúgy, mint az összes többi svéd városban. Hangulatos volt sétálni a sok zöld között a tóparton, főleg hogy meleg is volt. Hazafele aztán kezdett nagyon beborulni, illetve kicsit esni is. Lassan már értitek, hogy miért kezdtem úgy a bekezdést, hogy az elázásról jut eszembe. Viki már a buszon parázott, hogy hogyan fogunk hazamenni így biciklikkel a városból, én meg mondtam neki nyugi, addig még változhat, biztos nem fog esni, nem lesz itt baj. Mikor leszálltunk nem is volt baj, nagyon borús volt, de egy csepp eső sem esett. Aztán félúton Zeuszt valaki csúnyán felhúzta, mert elkezdett esni az eső úgy, mintha dézsából öntötték volna. Naggggyon durván eláztunk, de tényleg nagyon! Rajtam egy kis száraz rész sem maradt, mindenhol csak fojt a víz. (Ti is ki tudjátok próbálni, csak öltözzetek föl és vigyétek a szobabiciklit a zuhany alá és engedjétek meg a hideg vizet. Jah valami ventillátorral azért az arcra verődő cseppeket is szimulálni kéne. Fantasztikus érzés.:P) Mikor aztán a rólunk lezúduló vízfolyam felért a második emeltre és be a szobámba, akkor egyből ruha le, aztán zuhany negyed óráig. Utána teljesen jól voltam, azon kívül, hogy nagyon fájt a fülem.

Jöjjön ismét Linköping. Áhhhá, most tűnik csak fel, hogy a cím megint nem igaz, mert Norrköpingben is voltunk, de sebaj, úgy tűnik, nem vagyok egy nagy címadó. Cserélni viszont nem fogom, úgyhogy megint átverek mindenkit a címmel, mint a „Ne lopj.” című bejegyzésemnél. Nah de Linköping... egyik nap bementem Vikivel a városba, mégpedig azzal a nem titkolt céllal, hogy most akkor fagyizni fogunk. Már amikor ideértem és körbevezetett az Erasmus szervezet, már akkor megmutatták az egyik fagyizót, hogy az a legjobb fagyizó itt Linköpingben és hogy feltétlenül próbáljuk ki. Azóta sok mindenkitől hallottam még ugyanezt, úgyhogy 10 hónap után végre be is következett a várt pillanat és elmentem oda Vikivel. Hatalmas sor fogadott, ami itt normális ugyebár, de egy fagyizó előtt full jó időben máshol se akkora csoda. Viszont most nem tötymörgő idióták szolgáltak ki, hanem két pörgős csajszi, úgyhogy egész gyorsan halad a sor. Túl gyorsan is, mert mikor megláttam, hogy 3 gombócos fagyinál 10SEK-kel drágább a minden jóval ellátott kehely, akkor úgy döntöttem, hogy most akkor kelyhet fogunk enni. Azaz nem kelyhet, hanem kehelyből a fagyit és a többi ehető dolgot. Így aztán a gyors sorban alig bírtuk eldönteni, hogy milyen kelyheket vegyünk. Mindegyik íncsiklandozó volt, úgyhogy a szívemre hallgattam és a gyerekkori kedvencemet választottam, amit már sok éve nem ettem, mégpedig a banana splitet. Akkora kelyhet kaptam mint a fejem, és nagyon jól nézett ki. Én választhattam hozzá 3 gombóc fagyit, amik alapból sokkal nagyobbak voltak, mint az otthoni 4 dekás nyúlbogyók. Aztán nyomtak még 2 csúcsot is gépi fagyiból, szal ez már alsó hangon is 5 nagy gombóc. Persze tejszínhab, öntett és kis bigyók is kerültek rá az elmaradhatatlan esernyővel és kis ostyával együtt. Mindezt oldalról támasztotta ugyebár egy hosszan kettévágott banán darabjai. Nah elindult a nyáltermelésetek? Mer amikor megláttam nekem nagyon, sőt ritka boldogságérzet is elfogott.:) Csak azt a 3 gyereket sajnáltam, akik mellett elsétáltunk a kreálmányokkal és olyan féltékenyen néztek ránk a kis gyerekszemeikkel, hogy bele is gondoltam és mondtam Vikinek: nah látod ezért jó felnőni, mert akkor vehetsz magadnak ilyet és nem kell várnod arra a ritka pillanatra amikor kapsz egy szép nagy kelyhet a szüleidtől, miközben te sokkal több alkalommal vágysz rá szíved szerint, csak mondani sem mered. Egyébként Viki fagylaltkelyhe is hasonlóan szép volt és hasonló mennyiségű cuccokból ált. Leültünk egy padra és megörökítettük a fagyikat, még mielőtt elpusztítottuk. Nah ez az elpusztítás Vikinek kb. fele annyi idejébe telt, simán úgy benyomta, hogy én csak guvadt szemekkel néztem rá. Azért látszik Svédországban nőtt föl a lelkem, azok pedig nagyüzemi módon pusztítják a gudist meg a fagyit. Nah én a végére már annyira tele lettem, hogy csak azért ettem meg, mert ilyet azért mégsem hagy meg az ember és dobja ki. Muszáj volt magamba nyomni, de a végére tényleg úgy éreztem, hogy nem birok mozogni, kicsit már hányingerem is volt. Ez kb. másfél hete volt, azóta legkevésbé sem kívánok fagyit.:P

Ezen kívül Söderköpingben is jártam Vikivel. Megint. Úúúúú nah jó ez már több a soknál, átjavítom a címet (Vikivel Linköpingben) Vikivel -köpingekbenre. Ha pontosan akarom közölni a tényeket, akkor azt kell mondanom, hogy kétszer is voltam Söderköpingben pár napon belül. Először amikor segítettem kiköltözni Vikinek. Neki május végéig volt meg a lakása, ahol igen sok dolgot halmozott fel. A végső fázisnál kellett csak segítenem, amikor jött Viki anyukája és Tony utánfutóval, hogy elvigyék a maradék dolgokat, bútorokat. Ki is pakoltunk mindent a lakásból kb. egy óra alatt, utána pedig mentem segíteni Söderköpingbe kipakolni. És hogy mentem oda? Svédországban piros kocka-Volvót vezetve. Ez aztán az igazán svédes.:) Nagy feeling volt, bár indításnál elég hülye módon, csak a féket tapostam és indítóztam. Pedig ez nem automataváltós volt, én meg már megszoktam, hogy itt Svédországban mindig automatát vezettem. Ezután persze könnyedén ment minden, hihetetlen, hogy egy 17 éves autó ennyire egyben van. Persze műszerfal műanyagjai már nyikorognak, de ezen kívül nagyon egyben van, és ott van az úton. Szerintem pár gyártó a mai napig nem jutott el addig a szintig. Aztán megérkezve Tony testvéréhez, kipakoltuk a dolgokat egy tárolóba, ami régen istálló volt. Jah nem mondtam, hogy ő is olyasmi helyen él, mint Tony, mégpedig... hm az mondanám otthon, hogy semmi közepén... de ez itt nem igaz, mert kiváló utak vezetnek oda és annyira nincs is messze a várostól sem, csak pont annyira, hogy ne zavarja a város zaja a nyugalmat. Szóval egy ilyen helyen, ahol szép családi ház mellett – szigorúan vörös színű, fehér szegélyekkel – vannak a kiegészítő házacskák. Mint például istálló, ami átkonvertálódott tárolóvá felül, alul pedig egy pöpec garázzsá. Nah abban a garázsban én is jártam és olyan, mint amilyennek elképzeltek egy tipikus garázst. Régi poszterek a falon, különböző régi autós dolgok a polcon, nagyon nagy hangulata van az ilyennek. A garázs közepén pedig persze mi áll, ha nem egy bazi nagy régi amerikai autó, mégpedig egy hatalmas és régi, de nagyon jó állapotú kabrió Cadillac. (Erről is van kép.) Kipakolás után aztán mentünk haza.

Másik söderköpingi kirándulás az pár napra rá volt, amikor Viki anyukájához mentünk egy hétvégére. Híveim már tudják, hogy voltam ott, le is írtam részletesebben, úgyhogy most nem ismétlem magamat, inkább mondom csak a különbséget. Láthattam végre nyáron (tavasszal) is Söderköpinget. Amikor rosszabb időben ott jártam el nem tudtam képzelni azokat a dolgokat, amiket mondtak nekem. Mégpedig, hogy a kanális (amiről még lehetne regélni, mert 200 éve csinálták, lapáttal és rakás orosz hadifogollyal és összeköti Göteborgot Stockholmmal – brutál nagy távolság) amiben akkor még nem volt víz, abban egyáltalán hogy férnek el a hajók, mert nem tűnt olyan nagynak. A másik meg, hogy a város tele van turistával. Ezt sem tudtam elképzelni, mert Söderköping bár aranyos, de kisváros és mégis miért menne oda annyi ember. Persze a két dolog valamelyest összefügg. Most láthattam végre a kizöldült várost, ami teljesen más hangulatú lett ezáltal, és tényleg egy nagyon szép és hangulatos kisváros. Emiatt aztán nem is csoda, hogy sokan megállnak útközben a kikötőbe hajójukkal és eltöltenek pár napot is akár Söderköpingben, akik a kanálison mennek át. A kanális pedig sokkal nagyobb, mint én azt hittem víz nélkül, bőven elférnek ott a hajók, most már belátom. Persze a kanális mellett minden csak a túrizmusra épül, és tényleg igen sok ember nyüzsgött ott a hangulatos parton, illetve a vendéglátóhelyek is tömve voltak. Tony pedig volt olyan kedves és meghívott mindet az egyik étterembe, mégpedig egy úszó étterembe. Az étel első ránézésre nem tűnt soknak, de pont a jóllakottságnál kicsit jobban tele lettem, úgyhogy végül is jól belőtték az adagot. Egyébként nagyon finom volt és bár itt sem használnak annyi fűszert, mint Magyarországon, de az öntetek azért kárpótolnak mindig. Azok nekem mindig nagyon ízlenek. Másnap aztán nagy örömömre kimentünk a tengerpartra, azaz annak szigetvilágához. Itt sok pici sziklás-erdős szigetecske van a part mentén végig és ezt már Göteborgnál is imádtam. Most pedig ahhoz a részhez mentünk, ami Söderköpinghez van relatíve közel. Kicsit azért távolabb van, mint hittük, olyan 40 km-re volt. A szigetvilág megint nagyon tetszett, Vikivel fel is másztunk egy közeli szikla tetejére. Nagyon hangulatos hely az a szigetvilág is, bár ezt a szót szerintem már tizedszer használom ebben a bejegyzésben. Ezen kívül jártam még egy lerombolt várnál is, ahol a kanálison a folyón – sőt az már inkább tenger öble volt már – keresztben ide-oda vitte át a kocsikat egy kis komp. A part közötti távolság nem volt nagy, a komp folyamat cikázott ide-oda, jah és persze tök ingyenes az autósoknak. A hely nevét sajnos elfelejtettem. Ezután megmutatták még azt a helyet is, ahol a Tony lánya fog megesküdni nyáron. Hmmmmm, szerintem a legtöbb lány ilyen helyet álmodik meg magának esküvőhöz. Ezzel szerintem jellemeztem is a helyet kellőképpen.

Még egy érdekesség. Söderköpingből haza Linköpingbe azzal a ’88-as Pontiac Firebird-del mentünk haza, amiről már meséltem egyszer. Brutál, brutál és brutál! Kezdem a negatívummal, ami persze senkit sem érdekel egy ilyen kocsinál. A csomagtartó, amibe azért minden befért, amit vinni akartunk és a hátsó helyek. Vikivel beültünk hátra, lábtér nuku, de azért valahogy mégis tudtunk ülni, én pedig egyáltalán nem bántam ezt a szűkösséget, amikor meghallottam a kocsi hangját. Pár ismerős úgyis ült Toyota Celicába, úgyhogy ahhoz hasonlítom, hogy milyen hátul ülni. Összességében kényelmesebb, bár lábtér még kevesebb, de legalább a fejem nem verdeste az üveg és a karosszéria közti gumiréteget, hanem normálisan elfért a Tűzmadárban. Nah ezek azok a dolgok, amik senkit sem érdekelnek egy ilyen kocsiban. Az igazán elképesztő az volt, amikor és ahogyan brummmummmolt a bazi nagy amerikai V8-as motor. Leírhatatlan hangja van és bár nem vezettem, de figyeltem és tol, mint az állat. Nem olyan a gyorsulás, mint egy gyors autóban, hanem abban teljesen más dimenzió volt. Érezni, hogy erőből tol mint az állat és úgy érzi az ember, hogy ezt soha az életbe nem lehet sehogyan sem visszafogni, mert csak megy és megy erőből. Közbe pedig ahogy hallatja a hangját az brutális. Hátul kicsit hangos, elölről biztos egy fokkal jobb, de azért én nagyon élveztem végig a V8 hangját. Ez nem egy autós blog, úgyhogy legyen elég ennyi, de higgyétek el, még tudnék róla mesélni.

Viszont Kas barátom hamarosan megérkezik ide, úgyhogy megyek is felporszívózni meg felmosni, ha már a földön fog aludni matracon. Remélem, jól fogja magát érezni, sajnos itt az élet már nem olyan, mint pár hete. Sokan hazamentek és mennek haza, buli helyek zárnak be sorban és nem túl jó időt jósoltak a hétre. De ő legalább kijön meglátogatni. Ez nem szemrehányás, csak ha alapból lett volna lehetőségem kijönni Svédországba olcsó repülővel és ingyen szállással, akkor én biztos kihasználtam volna. Hejda emberek, találkozunk Magyarországon!

Nagyon búcsúzósra sikerült a vége, úgyhogy azért elmondom, hogy ahogy írtam lesz még pár bejegyzése, csak nem biztos, hogy fogok írni szombatig, ameddig Kas itt lesz. Hallottam, hogy most fordult a kocka, úgyhogy most élvezzétek ti a szép időt! :)

Hej Hej!

Bár az előző három bejegyzésemből álló parti sorozat után lehet nehéz elhinni, de nem mindig csak buliról szól itt az élet...

Sajnos eléggé lemaradtam mostanában, úgyhogy most a május 10-23. tartó két hétről szeretnék mesélni. Elég speciális két hét volt, de annál egyszerűbb felépítésű, mégpedig: nappal tanulás, este bulizás. Bár kétségtelen, hogy kb. minden második este elmentem valamilyen buliba, de mellette a nappalok mindig tanulással teltek. Az egész csak akaraterőn, illetve jobb időbeosztáson múlott. Itt ezt könnyebb megtenni, mert ezen a két dolgon, illetve három dolgon (+alvás) nem sok dolga van az embernek. Emiatt aztán tényleg úgy teltek a napjaim, hogy 8 óra tanulás, 8 óra bulizás, 8 óra alvás. Nah jó ez nem teljesen igaz, mert úgy lenne inkább helyes, hogy 6 óra tanulás, 6 óra bulizás, 6 óra alvás, 6 óra időelcseszés. Átlagban tényleg nem volt több az alvás 6 óránál, a buli is általában 22-04 tartott, illetve a tanulás is körülbelül nettó 6 óra volt minden délután. Időelcseszés pedig, a mosástól kezdve, a bevásárláson keresztül, egészen a hűtőszekrény kinyitásáig értendő.

Egy kis kitérő az időjárásra. Akkor a legnehezebb tanulni, amikor szép és jó kint az idő. Nah pont ilyen szerencsétlen (nagyon is szerencsés) két hét volt az a két hét, mert végig nagyon jó idő volt. Ironikus is volt, hogy otthon 1700km-re délre, az egyenlítőhöz közelebb a kis Magyarországon akkor épp tombolt Zeusz haragja, sőt Edelényben már gyűjtögették az állatokat párosával, hogy Árpi bátyánk atomtámadás elleni ojjjjjektuma után legyen mit tömködni Oszkár a Polgár meg a Hivatal bárkájába. Ezzel viccelni persze nem szabad, sokan csúnyán pórul jártak, sőt egy ember meg is halt. Nah de amikor ilyen mostoha idő volt kis hazámban, akkor itt a távoli és zord Svédországban pont megérkezett a tavasz, sütött a nap folyamatosan két héten keresztül, jó idő volt, az emberek is örültek, a természet is zöld színnel mutatta tetszelgését. Egészen felpezsdül itt az élet egy kis nap láttán, illetve 15+°C érzése után. Itt Rydben is hempergő, vagy éppen tanuló diákokat lehetett látni a fűben mindenfele, a röplabda- és a teniszpálya pedig mindig koptatva volt. Ezen kívül meggyőződésem, hogy a svéd diákok a tavasz eljövetelekor teljesen megőőőőrülnek. Szerintem a kínzóan hosszú tél után, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a jobb körülményekkel, vagy csak éppen be akarják pótolni a több mint fél év hosszú tél miatti őrjöngésadag lemaradásukat. Azért hozzáteszem, ez az arcuk valahogy jobban tetszik nekem.

Én is nagyon hasznosan kihasználtam ezt a jó időt és bent rothasztottam a testemet és próbáltam az agyamba tuszkolni a svéd nyelvet, vagy éppen értelmes angollal beadandót írni. Fantasztikus volt mondhatom. Minden pillanatban elvágyódtam az íróasztaltól, ki a természetbe. De muszáj volt megcsinálni ezeket a dolgokat, úgyhogy délutánonként tanultam,a motivációs erőm pedig általában az volt, hogy este akkor mehetek bulizni, beszélgetni, sörözni. Az emlegetett két hetes periódus elején neki is feküdtem a svéd nyelvnek teljes vállszélességgel, ugyanis a hétről hétre megtartott óráimra annyira nem erőltettem meg magam, mindig csak az aktuális házi feladatomat csináltam meg, ugyanúgy ahogy a csoporttársaim.

Viszont én most már a svéd nyelv második nehézségi szintjét hallgattam, ami azért bonyolultabb volt az elsőnél. Azért itt sem kell nagy ördöngösségekre gondolni, bár kétségtelen, hogy minden szófajú szót megtanultam ragozni, ami annyira nem egyszerű, illetve sok új szó is volt. A vizsgám persze mikor máskor lenne, ha nem szombaton reggel 8-kor, mégpedig az egyik legnagyobb Flammanban megszervezett buli után. Megfogadtam, hogy inkább korábban elkezdek tanulni, illetve napközben tanulok, amennyit csak tudok, de akkor is elmegyek arra a bulira. Nah a fent elregélt taktika életbe is lépett. Kedden a szokásos Erasmusosoknak rendezett partiban voltam HG-ben, szerdán az előző bejegyzésben taglalt „Sexy-crazy-funny party for my birthday!!!!!!!!!!” buliban voltam, ami igen jól sikerült. Csütörtökön svéd privát parti, azaz estére is itthon maradtam tanulni svédet, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom, amiatt hogy pénteken a vizsgám előtt megnézek egy bulit. Pénteken napközben is tanulás – mint minden délután –, aztán elmentem abba a már kb. 8-szor emlegetett buliba.

Azt kell róla tudni, hogy „Red Light Corridor” buli volt Flammanban. Flamman egy olyan rész, mint például Ryd, és ott is viszonylag sok diák lakik (persze Rydben jóval több). Minden Erasmusos ismerőstől mindig azt hallgattam, hogy ahhhh az mekkora buli lesz, abba menni kell stb. stb., de igazából senki nem tudott róla semmi konkrétumot. Facebookon az eseményt már 723-an jelölték vissza, hogy mennek abba a partiba. Megfogadtam, hogy én is elmegyek megnézni azt a bulit, de csak este 10 körül és legkésőbb éjfélkor eljövök haza. Nah ez úgy sikeredett, hogy spanyol haverommal, aki svédórán csoporttársam, vele összebeszélve pontban 11-kor sikerült is elindulnunk a buliba innen Rydből. Addig ő is meg én is svédet tanultunk, illetve vicces volt látni Facebookon, ahogy egyre több társunkról kiderült, hogy ők is jönnek a buliba. Mármint olyanokról beszélek, akiknek ugyanúgy lesz svéd vizsgája másnap. Szóval Carlossal útnak indultunk és megfogadtuk, hogy útközbe most nem angolul beszélgetünk, hanem csak és kizárólag svédül, ha már vizsgázni megyünk holnap belőle. Mondanom sem kell, ez elég vicces volt. Flammanba érve az tűnt fel, hogy mindenhol parkoló biciklit láttunk, pedig a szervezők külön megkérték a meghívottakat, hogy ne jöjjenek biciklivel, mert nem fog elférni, ha mindenki azzal jön. Persze mi is kerokkal mentünk, mi mással. Mikor ezeket leparkoltuk és mentünk megnézni a bulit az tűnt fel, hogy itt nincsenek is olyan sokan. Aztán amikor a sarkon túljutottunk, akkor az a látvány, ami fogadott mindet az sokkoló volt. Egy U alakú 3 emeletes házat pillantottunk meg, aminek nagy belső udvara van és az az udvar tele egyetemistákkal, illetve az U alak alsó részén a nyitott folyosók az udvarra néznek és az is tömve volt emberrel. Hangrendszer is ennek megfelelő volt, hatalmas hangfalak dj-pulttal. Egyből bele is vetettük magunkat a népbe ismerősöket felkutatni. Mindezt persze mindenféle alkohol nélkül, mert Carlos meg én is megfogadtuk, hogy nem viszünk semmit és nem is iszunk semmi alkoholos italt aznap este, mert azért pár órával vizsga előtt mégsem kellene. Ha meg valaki elkezd inni egy sört, akkor meg tudjátok 1 sör nem sör, 2 sör fél sör, 4 sör egy sör, úgyhogy inkább nem kísértettük a sorsot. Ismerőssel bőven találkoztunk, sok Erasmusos volt ott. Legtöbbet franciákkal meg mexikóiakkal beszélgettem, de például az egyik társaságnál volt egy svéd csaj is, vele pedig svédül beszéltem amennyit tudtam. Elsőre soha nem értettem mit mond, nem elég hogy tipikusan rohadt gyorsan beszélt, de ezen kívül Göteborgból jött és másképp ejtett bizonyos szavakat. Mindegy, a lényeg hogy kicsit gyakoroltam akkor is a svéd nyelvet.

Buli további menetét most részletesen nem írom le, inkább a végkifejletét. Mi más jönne most, ha nem a sünös rész. Az itteni közeg kivonult három tipikus svéd sünszállító autóval, azaz Volvo V70 típusú járművel és megölték a bulit. Az udvar közepén álló emberkét még faggatták is, nem csoda, eléggé kitűnt a szép pirosra festett fejével meg trikójával. Nah jó az nem festék volt, hanem vér, mert a bolond keménykedett és felmászott a lámparúdra, de a lejövetelnél már nem volt ilyen kemény, amikor koppant a feje a sziklán. Baja azért nem volt nagyon, a rendőrök is békén hagyták, gondolták eléggé pórul járt és csak magában tett kárt. Sünös akció után, az a több száz fős tömeg próbált valahogy bejutni az ottani korridor egyikébe, ahol ugyanúgy buli volt (otthagyni a bulit senkinek sem jutott eszébe). Jah tényleg nem is mondtam, pedig döbbenet volt számomra. Egyik teljes korridor megcsinálta, hogy belépőt szedett és a bejáratnál volt is két felbérelt szekus. Ilyet se láttam még itt. Mi is kicsit járkáltunk erre arra, illetve még mindenki várt, hátha a sünök visszatérnek odújukba,  de csak nem hiányzott nekik az odú melege. Emiatt aztán zene nem volt továbbra sem kint, úgyhogy én is csak trécseltem az ismerősökkel még egy sort, aztán le is léptem és egyre haza is értem. Pakolgatás és zuhany után ágyba is kerültem fél kettőre, úgyhogy a reggel fél hétkor kelésemnél lévő kedvemet és állapotomat szerintem el tudjátok képzelni. Erről jut eszembe, még egy kitérő.

Világosság. Egy szó, de annál bonyolultabb és megszokhatatlan. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt mennyire hosszúak már a nappalok és mennyire nincs már éjszaka. Ahogy már utaltam egy előző bejegyzésben, amikor buliba megyek, és amikor onnan hazajövök akkor is már világos van. Fél 11-kor itt még simán egész világos van és az ég gyakorlatilag sohasem fekete már. Éjfél körül még egész világos az ég, de most ezt a sort éppen fél kettőkor írom és csak azért is kinéztem lecsekkolni az eget, és most sem fekete az ég. Reggel négykor, amikor hazakeveredtem általában a bulikból, akkor pedig már teljesen világos van. Ezt ugyanolyan nehéz megszokni, azaz megszokhatatlan, mint a téli nagyon rövid nappalokat, illetve a hogy akkor meg világos sincs igazán szinte soha. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, amikor úgy érzem, hogy este 7-8 körül lehet, akkor mindig kiderül, hogy már 10 óra után van. Éjjel felkelve álmomból meg sem tudom saccolni, hogy mennyi lehet az idő, párszor azt hittem már, hogy úúú biztos délután van, fel kell kelnem és amikor megnézem az órát akkor kiderül, hogy fél öt van csak. Tényleg furcsa nagyon, de most ideje visszakanyarodnunk svéd vizsgámra.

Eredetileg erről sokat nem is akartam írni, de a Dia – tudjátok, aki Koppenhágában van Erasmusszal –, ő leírta részletesen, hogy milyen volt a dán vizsgája. Nem versengeni akarok és több betűt írni róla (ezért pénzt én nem kapok), csak feltűnt, hogy mennyire más szisztéma szerint történt itt a számonkérés. A hasonlóság csak annyi volt, hogy volt nekem is írásbeli rész és szóbeli rész. Náluk az írásbeli gyakorlatilag arról szólt, hogy megértik e a hallott szöveget, a rendszer mellett azért az szól, hogy a dán nyelvnél a kiejtés tényleg elég egyedi. Nálunk ez másképpen volt. Nálunk kimondottan a nyelvtan ismeretére és a szókincsre hajazott az írásbeli vizsga.

Az első feladat egy szövegértés volt, kaptunk egy hosszú szöveget, majd utána tíz kérdést, amire válaszolnunk kellett egész, értelmes mondatokkal. A többi feladat szinte mind a nyelvtan helyes ismeretét kérte számon. Ezek közül az első feladat a melléknevek fokozása volt, a mondatba a helyes alakját kellett beírni. Itt is három ilyen alakról lehet beszélni, de vannak kivételek, illetve különböző alakjai ennek is, úgyhogy annyira nem egyszerű megtanulni és eldönteni, hogy melyik kell, mi kell. Ezen kívül, volt ahol a melléknév helyes alakjával kellett beírni a főnév helyes alakját. Ennél eléggé kellett figyelni a szavak végződésére, illetve a kivételekre. Itt a főnevek lehetnek en-esek és ett-esek, ezen kívül van mindegyiknek többes számú alakja, illetve mindezeknek külön definite és indefinite alakjai is. A mellékneveknek is (minimum) három alakja van. Persze hogy még bonyolultabb legyen, vannak kivételek, például birtokos viszonyban a melléknévnek a többes számú alakjai kellenek és ilyen finomságok. Ezután a legutáltabb feladatom jött, a birtokos névelő helyes beírása. Ez nem annyira egyszerű, mert alapból itt van én; te; ő (en); ő (ett); mi; ti; ők alakjai és ezekhez még mindhez jön 6 alak, definite formban három és indefinit formban is három. Persze vannak megegyezőek, de akkor se egyszerű, illetve eldönteni se egyszerű, hogy egyáltalán melyik formban van. Ezután jött a megszokott mondatösszerakós feladat, ugyanúgy mint előző félévben, csak bonyolultabb és több szóval. Összekevert szavakkal kaptuk meg a mondatokat külön-külön és nekünk össze kellett rakni a helyes mondatokat. Persze mindig volt főmondat és mellékmondat is. A szórend is itt különös és sok mindenre figyelni kell, sok csavar van a szerkezetében, ezért is van vizsgán mindig ez a feladat. Ezen kívül volt még egy teszt felépítésű feladat, ami a többi nyelvtani rész ismeretét vizsgálta. Az utolsó feladat pedig fogalmazás. A téma Svédország és a származási ország összehasonlítása. Erről kellett írnom 200 szót, ami saját kútfőből nem is volt olyan egyszerű.

Szóbeli rész jobban hasonlított Dia dán szóbelijéhez. Nekünk is három részre oszlott, de talán kicsit könnyebb volt nekünk. A nyelvtani részt, mint látjátok, kellően számon kérték az írásbelin (helyhatározós feladatot ki is hagytam, de most már nem fűzöm bele az előző bekezdésbe), így szóbelin elsősorban a kiejtésre és kommunikációra figyeltek, persze szókincs ehhez is kellett, illetve helyesen megfogalmazni a mondandónkat. Egyébként ez ugyanúgy zajlott, mint előző félévben, csak mindegyik nehezebb volt. Az első feladat egy szöveg felolvasása. Itt jön elő az, hogy a svédek a szavaiknak kb. felét nem is ejtik, sokszor összevontan mondanak két szót, illetve a kiejtés is más-más és van egy olyan „kh” szerű hangjuk, ami a magyar nyelvemnek egyszerűen teljesíthetetlen. Mivel Vikinek előtte sokat olvastam, így ez a rész jól ment és megdicsért, hogy szépen olvastam, illetve megkérdezett vizsga után, hogy segített e valaki, mert pár dolgot jobban svédesebben mondtam, mint ahogy tanították. A következő rész pedig az volt, hogy egy témáról kellett öt percig beszélnem, beszámolót tartanom. Azért eléggé megkönnyítették ezt a feladatot azzal, hogy kaptunk két héttel a vizsga előtt egy papírt, amin négy téma volt felsorolva és ebből a négyből kellett kettőt kiválasztanunk és mindegyik témához vihettünk 10-10 kulcsszót is a vizsgára. A vizsgán a kettő témából a tanár választott, hogy melyiket kell elmondanunk. Persze ezt előzőleg mindenki kidolgozza magának, elmormogja magának, betanulja, így azért mégiscsak egyszerűbb volt. Én is így tettem, bár pár dolgot kihagytam és pár részt improvizáltam, ami vicces volt, de jól ment ez is. Harmadik részben ezzel a beszámolóval kapcsolatosan kaptunk pár kérdést, amire válaszolnunk kellett. Egyiknél benéztem a kérdőszót, de a kérdés megismétlése után, már az is ment. Eredmény még nincs a svéd írásbelimről, de szinte biztos, hogy meglesz, olyan nincs, hogy nem. :P

Ilyet még soha életemben nem tettem, hogy elmentem buliba vizsgám előtti éjszakán. Ez itt kétszer is előfordult egyből, nem csak egyszer. A svéd írásbeli előtti pénteki buliba menetelről már meséltem, de a szerdai szóbeli előtti napon a jó öreg keddi Erasmusos HG bulit sem hagytam (hagyhattam:)) ki. Persze ez több dolognak is betudható. Első és legfontosabb, hogy Erasmusos vagyok és ehhez szervesen kapcsolódnak a bulik – sőt szó szerint szimbiózisban élnek egymással – és ezt csak az érti meg, aki átélte. Ezen kívül, ha más vizsgám lett volna, akkor valószínűleg nem megyek, de svéd nyelv az egy nyelv, vagy benne van az ember fejében vagy nincs. Tudom többiről is ez elmondható, de remélem érzitek, hogy miről beszélek. Például kedden nem is volt lelkiismeret furdalásom, hogy elmentem bulizni, mert előtte felmondtam magamnak mind a két témát és sikerült mindkettőről 5-5 percet beszélnem, olvasást eleget gyakoroltam Vikivel, nélküle meg úgyse tudom, mert nincs, aki kijavítana, kérdésekre válaszolós feladatra meg annyira már nem lehet készülni, ahhoz elég amit írásbelire megtanultam. Ennek köszönhetően kedden annyira nem is fogtam magam vissza és buliztam normálisan, csak korábban mentem haza kb. egy órával.

Most még csak a második hét szerdájánál tartunk annál a bizonyos két hetes periódusnál, úgyhogy jól gondoljátok, hogy a svéd szóbelivel nem szakadt meg a nappal tanulok – éjjel bulizok életvitel. Csütörtökön gőzerővel elkezdtem írni Nordic Culture tantárgyamra a végső beadandó írásbeli dolgozatomat. Erről a tárgyról írok majd egy külön bejegyzést is, úgyhogy ott részletezek majd mindent, de most csak annyit, hogy tíz oldalas beadandót kellett írnom, amihez persze utána kellett nézni több dolognak internetről, illetve könyvekből. Igen lassan ment, de a beadási határidő vasárnap volt, úgyhogy nyomattam a nappalokon mindig. Szerda este buli volt svéd után, péntek este és szombat este ugyancsak korridor bulik voltak, amik ugyancsak megérnének egy misét, de leírni nem tudom, nem fogom. Pénteken délben aztán sikerült befejeznem ezt a dolgozatot, pont amikorra akartam, ugyanis akkor érkezett meg Viki három hét után Magyarországról.

Bocsánat, hogy ilyen szűkszavú vagyok és ilyen rövid bejegyzést írtam ezekről a dolgokról, de majd megpróbálom előadni Nordic Culture órámról, búcsúvacsimról és Vikivel linköpingi mindennapokról szóló bejegyzéseimet kerek, értelmes és bő mondatokkal. Most csak ennyire futotta! ;)

Hej Hej!

Party-beszámoló sorozat folytatódik még egy gyöngyszemmel...

Az előző két szerda nagyon elvetemült volt, először a „Nationalities party”, aztán most szerdán pedig „Sexy-crazy-funny party for my birthday!!!!!!!!!!” került megrendezésre.

Buli előtt nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mibe vagy hogyan kéne mennem a buliba. Egészen keddig, ugyanis akkor sorba kérdezték ismerősök, hogy te mibe mész, hogy leszel szexi, őrült vagy vicces vagy ezek keveréke holnap. Én mindig azt válaszoltam, hogy nem tudom, de nem terveztem nagyon semmi különöset, csak odamegyek a zöld csíkos szemüvegemben max azt annyi. Szerdán este pedig még volt egy órám, az utolsó svéd előadásom és ott is kérdezte a spanyol Carlos, meg a török Onur hogy mibe megyek este, mivel fogok készülni. Akkor volt idő kicsit többet beszélni erről és Onur akkor mondta, hogy több fiú arra készül, hogy félmeztelenül mennek, őrült alsó ruhában és kiegészítőkkel. Carlos is mondta, hogy majd valamit kitalál, márpedig a spanyolok (is) kreatívak ha bolondságról van szó. Gondoltam én sem maradhatok le erről az őrültségről és nekem se normálisan kéne megjelennem.

Az órám, illetve a buli között volt egy óra szabadidőm és akkor elkezdtem gondolkodni mit is kéne csinálni, hogyan kéne mennem a buliba. Zuhanyozás közben aztán megcsapott az ihlet és eszembe jutott millió őrült ötlet. Az alapkoncepció persze az volt, hogy félmeztelenül megyek akkor én is, de akkor már őrült dolgokat kellene rajzolni a testemre, testünkre haverokkal, mégis úgy a poén meg az őrült.

Mondtam is izgatottan Matthiasnak hogy van egy csomó jó ötletem, megyek mindjárt és pingáljuk ki egymást. Hívtam Lukast is, de neki még dolga volt és később tudott csak csatlakozni. Át is mentem 9-kor verőfényes napsütésben (ehhhh) Matthiashoz a testfestékeimmel, illetve corridorból kölcsönvett alkoholos filcekkel. Elmondtam neki, hogy mit tervezek és a végére hagytam a csattanót, a szerintem legütősebb ötletemet, amit amikor meghallott röhögött 2 percig aztán mondta, hogy ez nagyon király, ezt meg kell csinálnunk. Így neki is láttunk, összefoglalom hogy mik szerepeltek végül rajtam, illetve mit hordtam. Gondolkodtam, hogy ehhez a bejegyzéshez berakok egy képet is, aztán eszembe jutott hogy például az én kedves nagymamám is olvassa most már a blogomat rendszeresebben – ezúton is meleg szívvel üdvözlöm, sziaaaaa mama – úgyhogy lehet hogy mégsem kellene. Marad csak a leírás.

Szóval ami szerintem a legjobb ötletem volt, hogy írjuk nagy betűkkel az én mellkasomra hogy „LEGEN...”, Matthias mellkasára pedig azt, hogy „...DARY!”. Persze ehhez ismerni kell a How I met your mother című sorozatot, mert abban mondta mindig Barney, hogy „Legen... wait for it ...dary!” Fiatalok többsége ezt ismeri is és el lehetett sütni azt a poént is, most már magyarra fordítva (hogy a kedves nagymamám is értse) Legen... várj MatThiasra ...dás!

Ezen kívül volt egy nagy zöld nyíl a hasamon és egy nagy nyíl a hátamon piros „No entrance!” felirattal. Ezt most inkább nem fejteném ki jobban, többség érti. Ezen kívül az egyik karomra rá volt írva, hogy „I’m too”, másikra meg folytatásként „sexy!”. Volt egy hatalmas smile is a hátamon, nem is tudom, hogy honnan jött ez az ötletem, de legalább az a felület se maradt parlagon. Ezen kívül leragasztottuk a mellbimbóinkat is ragtapasszal, ahogy a félmeztelen modellek szokták egyes eseményeken.

Szerintetek ennyi elég egy sexy, crazy, funny partyra? Ha nem akkor még egy kis ráadás: kihagytam az előző bejegyzésemből, de Matthias ráírta poénból a homlokomra a nevemet Utekravallon és jó is volt, mert így nem kérdezgették mi a nevem, meg különben is vicces volt. Ezt továbbfejlesztve szerdán már úgy mentem, hogy fejemre nagy betűkkel rá volt írva, hogy „ZSOLOT”, mégpedig úgy, hogy a két O betű a szemem körül volt. Ezen kívül még hordtam a zöld csíkos szemüvegemet, amit kölcsön kaptam (örökre) egy ismerőstől, narancssárga baseballsapkát, illetve a fekete-fehér-narancssárga kockás strandnadrágomat, illetve narancssárga pólómat, hátha szükségem lesz rá. Nem tudtam papucsba menni az Utekravallon beszerzett sebem miatt ugyebár, úgyhogy cipőt kellett hordanom. Azt hiszem most már végére értem a listának és nem felejtettem ki semmit. Úúúúúú, de! Majdnem el is felejtettem a kis spirálos, majmos szívószálamat. Maxba ettünk Vikivel egyszer ottani happy meal menüt és ahhoz kaptuk.

Matthiason meg az említett „...dary!” felirat volt, illetve kitalálta, hogy körberajzolja az izmokat/izomhelyeket, úgy mint mellizom körvonalát, illetve kockás hasizmot. Ennyi. Gondolom ebből most ti is érzitek, hogy egy fokkal én őrültebb voltam.

Egy óra pingálás után aztán mentünk a buliba, ami azt jelentette, hogy fel kellett mennünk egy szintet és ennyi, úgyhogy nem kellett aggódni megfázás miatt. Én léptem be először a buliba, és ha nem lenne ilyen vastag bőr a pofázmányomon, akkor biztos nagyon elszégyelltem volna magam, így csak egy kicsit. Egyrészt még nem voltak olyan sokan, kb. 10-en, másrészt pedig kicsit túlteljesítettük magunkat. Messze mi néztünk ki a legőrültebben, lányok persze mind csak szexin néztek ki, nekik könnyű volt ehhez a témához öltözködni. Fiúknak sokkal nehezebb volt, de ők is viszonylag normálisan néztek ki, mi pedig Matthiassal kicsit szexik voltunk, nagyon viccesek, de legfőképpen teljesen őrültek. Mármint ami a kinézetünket illette. A szülinapos örült is nagyon, hogy végre igazi őrültek és úgy általánosságban is elmondható, hogy mindenkinek nagyon tetszett. Azaz első pár pillanatban beléjük ragadt a szó mindig a döbbenettől, amikor pedig a szemük felfogta a látványt, akkor pedig csak röhögtek és mutogattak egyes részletekre, hogy ahhh a haah aaahhhhahaha. Az első fél óra pedig azért volt kellemetlen, mert csak mi voltunk félmeztelenek. Később, amikor már megérkezett mindenki, akkor is volt egy két hiányos öltözködésű ember, de félmeztelenek csak mi. Mondjuk első fél óra után már nem zavart, szétpingált testemre meg nem akartam pólót húzni, azt festegettük egy órán keresztül. De nem nagyon tudom Onur miről beszélt, amikor azt mondta, hogy sok csávó lesz félmeztelen. Ő se volt például. Mindenesetre tényleg nagyon nagy sikere volt a kinézetünknek. Mindenki velünk akart fényképezkedni, illetve mindenki nézte a részleteket, hogy hol milyen írást, vagy meghökkentő részletet talál rajtam, rajtunk.

Már előre ki volt hirdetve, hogy győztest fognak választani a buliban, hogy ki néz ki a legelvetemültebben. Ezek után gondolom mondanom sem kell, hogy én nyertem, illetve végül is Matthiassal együtt, mert Legen... mit sem ér ...dary! nélkül. Nyereményem egy koktél volt, de nem az a mezei fajta, nem tudom hogy a csaj tanulta e ezt, de valami isteni koktélt kaptam tőle. Eskü eredetileg nem az volt a célom, hogy nyerjek, eszembe se jutott és különben is buli előtt 2 perccel is azt hittem, hogy én a normál kategória leszek majd a buliban, ha már mindenki ennyire készülődött rá. Most már viszont azt hiszem, hogy lehet az én agyam kicsit betegebb a többiekénél...

A buliba amúgy voltak még nem hétköznapi figurák, voltak szexi, vicces és őrültek egyaránt. Volt például két szadista, homoszexuális konyhás, zakó szárai között kikandikáló nagy férfi nemi szervet ábrázoló ábrával a mellén csávó és még sorolhatnám, de összességében a fiúk sokkal kreatívabbak voltak. Lányok általában addig jutottak, hogy felöltöztek szexin, kicsit sarkon állónak, valamelyik ehhez felvett valami nem oda illő ruhát is, hogy azért őrült is legyen, azt ennyi.

Maga a buli is nagyon jó volt, jó volt a zene, jó volt a hangulat és táncoltunk többet egészen addig ameddig nem lettek törzsvendégek a biztonsági őrök. Elképzelem, amikor először jöttek ki és meglátták, hogy milyen emberek buliznak és milyen viseletben. Bár azért gondolom őket már nehéz meglepni. Először éjfél körül érkeztek meg a nem kívánatos személyek és meg akarták ölni teljesen a bulit. Nem értem mit paráztak, csütörtök itt amúgy is munkaszüneti nap volt, úgyhogy vehetjük pénteknek is azt a szerdát. Bár ezek (nem ők) megölik a bulit pénteken is. Pedig tényleg semmi probléma nem volt velünk, nem rongáltuk a corridort, annyira nagyon nagyon hangosak se voltunk. Végül is sikerült rábeszélni őket, hogy halkabban folytathatjuk. Zene is csöndesebb volt, ezzel együtt az egymást túlkiabáló beszélgetések is, de ennek hangereje persze lineárisan fokozódott idővel. Nem meghívott vendégeink újra bepofátlankodtak, de valahogy megint sikerült kibeszélni a dolgokat. Még lehetne sorolni ezt, 4 órakor úgy nézett ki a buli, hogy fele társaság még ott volt, zene már nem volt, jó hangulat azért megmaradt és összesen kb. 4-szer vagy 5-ször jöttek ki a biztonságiak.

4 körül leléptem én is, amikor már világos volt (megint ehhhhh), de a hazajutásom sem ment egyszerűen. Minden cuccomat és vele együtt a kulcsomat is Matthias corridorjában hagytam és mondtam is neki, hogy ha előbb hazamegy, akkor figyeljen arra, hogy majd hívni fogom. Hívtam is négyszer aztán nyomtam a csengőjét, mint egy hülye, amire még a szomszédja is felkelt, mint kiderült pár napra rá, meg talán mindenki mást, kivéve Matthiast. Egyszerűen esélytelen volt elérnem, úgyhogy jött a B terv. Megkérdeztem Lukast és persze tudtam volna nála aludni, csak ő még kicsit maradni akart, aztán sikerült elérnem Davidet, nála is tudtam volna aludni és ő menni is akart, csak visszaugrott a buli színhelyére pár cuccáért gyorsan.

Én meg közvetlenül ezután megláttam Gonzalo barátomat és oda is mentem. Mondtam neki mi a helyzet, ő meg mondta, hogy pont kaját készült csinálni, maradjak és akkor tudok vele enni, utána meg ha gondolom alhatok a nappaliban a szófán. Gondoltam ez viccesebb, úgyhogy emellett döntöttem. Aztán jött a nagyon okos ötlete, hogy vigyük be a nappaliba a bazi nagy szófát és akkor le tudunk ott ülni és nézni, ahogy sül a kaja a sütőben, illetve mennyivel viccesebb, ha a konyhában a szófán alszom kaja után. Ezt most úgy adtam elő, mintha nem tetszett volna az ötlete, pedig persze hogy tetszett!:) Így is történt, ott ültünk a konyhába az oda nem illő nagy szófán majd kajáltunk egyet aztán ment aludni vissza barátnője mellé. Én meg ledőltem és aludtam egy jót a konyhában. Nah jó igazság szerint marha kényelmetlen volt, mert nagyon keskeny volt és sütött is rám a nap. 8-ig bírtam, utána gondoltam újra megpróbálom Matthiast elérni és csöngettem neki, úgyis ugyanazon a szinten lakik ahol én aludtam, csak másik szárnyban, így nem kellett messze mennem. Sikerrel jártam, mint kiderült 14 nem fogadott hívása volt tőlem, illetve vagy összesen szerintem vagy 20 percig tapostam a csengőjét. Felmarkoltam a dolgaimat, azt mentem haza folytatni az alvást a saját ágyikómban. Azt hiszem jogos a cím.

Hej Hej!

Bár az Utekravall (Szabadtéri nagy buli) már több mint egy hete volt, de azért szeretnék pár szót (2184 szót) ejteni erről a legőrültebb kravallról...

Itt a LiU-n időről időre, kb. 2 havonta szerveznek egy-egy Kravallt a diákok a diákoknak, ami sosem ingyenes és mindig az egyetemen van a sokat emlegetett Kårallenben. Ezek a legnagyobb egyetemi bulik itt, ezért van a köznyelvben egy külön kifejezés is erre: kravall. Ezeken a nagy bulikon csak LiU-s egyetemisták vannak és mindenki az overalljában jelenik meg, akinek van (az összes svéd overallba szokott lenni, Erasmusosoknak kb. fele). Viszont ez most egy különleges kravall volt.

Mint ahogy utaltam arra a bevezetésben, ez a kravall most szabadtéri volt és ez adta a különlegességét. Ahogy már elmondtam, nincs éppen tavaszias idő, azon a pénteki estén is csak pár fok volt, de ez nem tántorított el minket, hogy bulizzunk egy jót szabadtéren. Az este persze egy elő bulival indult Erasmusosokkal itt Rydben. Az sem volt akármilyen, ugyanis az egyik spanyol BBQ-zást szervezett prepartyként. Zene volt, sör volt, grillező hely parázzsal volt, jó társaság volt, mi kell még? Én hamburgerekkel készültem, így én azokat sütögettem. Nem volt túl sok parázs, úgyhogy mindenki egymás kajáján, hegyén hátán próbálta megsütni a sajátját. Sok jó ember kajája kis helyen is elfér, úgyhogy ezzel nem is volt gond, illetve az én húspogácsám is magáévá tett legalább egy kis pácos fűszerezést más húsáról. Hozzá való pirított hagymát pedig a spanyoloktól szereztem be, úgyhogy a végére egész hamburger ízű izét sikerült kreálnom. Közben, meg persze utána is sokat társalogtam, talán a spanyol Diana-val a legtöbbet. Már így is sokat meséltem én Magyarországról és a magyar mentalitásról, illetve ő is Spanyolországról és spanyol mentalitásról. Azon az estén is ennél a témánál lyukadtunk ki és nagyon vicces, hogy ez a két mentalitás kísértetiesen hasonló.

Azt nem mondom, hogy mikor már bemelegítettünk kellőképpen a kravallra, akkor elindultunk oda, ugyanis inkább megfagytunk. Nah jó nem megfagytunk, de fáztunk. Elég későn sikerült elindulnunk és ez a hosszú nappalnak volt betudható. Olyan szinten elvesztettem én is az időérzékemet mindenki mással együtt, hogy csak na. Nagyon sokáig van világos és nagyon korán felkel a nap. Észre se veszi az ember és mát fél 11 van és még mindig nincs sötét. Emiatt aztán kravall előtt is olyan 11 körül vettük észre, hogy hééé hogy elment az idő, kéne már menni!

Én pár spanyollal mentem illetve egy török csajjal, Elaval. Ez azért lényeges, mert olyan szinten szétröhögtem az agyam rajta, mint már régen. Látnotok kellett volna, hogy hogyan biciklizik. Annyira bizonytalanul és bénán, mint aki először lát biciklit. Elindulni ötödszörre sikerült akkor is egy 10 centis hegyet keresett magának és a lejtő, illetve a gravitációs erő által nyert lendületet próbálta kihasználni az elindulásához. Utána senki nem mehetett 3 méteres körzetébe, mert egyből üvöltött igen magas frekvencián. Józsi bácsi a sarki kocsmából sokkal egyenesebben tud biciklizni 20 kupica pálinka után. Teljesen értetlenül álltam a látottak előtt és rá is kérdeztem, hogy életében először ül e nyeregben. Persze, hogy nem, de azzal magyarázta a bénaságát, hogy ez kölcsönkért kero és amiatt nem tud vele menni. Én meg két röhögésem között mondtam neki, hogy aki tud biciklizni annak holt mindegy milyen bicikli van alatta, mindegyik alapjában véve ugyanolyan (nah jó ezzel tudnék vitatkozni, de most arról van szó hogy mindegyik falubájk olyan mint a többi). Sokat nem nagyon lehetett vele kommunikálni, mert őrülten koncentrált. Persze én még szórakoztam vele, csak hogy hallgathassam milyen magas hangon tud sikítani, illetve hogy magamat mulattassam. Szemét vagyok, tudom!

Két évvel később oda is értünk a helyszínre és le is döbbentem, hogy mekkora területet lesz a kravall. Gyorsan letoltam még a belső fűtésnek szánt utolsó korty pálinkát aztán mentünk sorba állni. Buli itt nincs sorban állás nélkül, ezt itt nem lehet kiküszöbölni. Kravallra mindig rengetegen mennek, ez most is így volt, úgyhogy a sornak egy kb. 25 kanyarból álló (eskü hogy most nem túlzok) kettős kígyó volt kialakítva. Szerencsére még nem mentek olyan sokan akkor, amikor mi, így CSAK fél órát kellett sorban állnunk. A 25. kanyar után, jegyünk és LiU-kártyánk felmutatása után végre sikerült bejutnunk az Utekravallra.

Két helyen volt zene tánctérrel, az egyik helyen tuctuc reszelős zene szólt a másiknál pedig gitárvonyítós rockosabb élő zene. Volt egy rakás piás pult, előttük sörpad erdővel. Ezen kívül még voltak egyéb vicces dolgok is, mint például ping-pong, Twister, amiket szabadon lehetett használni és persze senkinek se jutott eszébe elvinni magával valamelyik kelléket. Én is beszálltam ping-pongozni egyszer, forgóztunk. Ez igen vicces volt, mert mindenki alkoholos befolyásoltság alatt ált. Persze azért tudtunk játszani, meg rohanni, annyira nem voltunk készen, mint buci (igen, kis b-vel) vezetés közben. Ha már így elsoroltam, hogy mi minden volt, akkor azt is el kell mondanom, hogy összesen kb. 12 WC volt a rengeteg emberre – ennek még lesz jelentősége később.

Akkora területen volt a kravall és annyi ember volt, hogy ez volt az első olyan buli, hogy az Erasmusosok eltűntek a tömegben. Ez persze a meghökkentően sok ott tartózkodó svéd egyetemistának tudható be. Mindig minden buliban az Erasmusos emberkék dominálnak, de ott akkor azon a pénteken ez nem volt elmondható. Én is többször elvesztem, ami azt jelenti, hogy nem találtam Erasmusos ismerőst. De amikor találtam, akkor se a társaságot, hanem ugyanúgy egy elveszett másik Erasmus báránykát, aki ugyancsak a többieket keresi. Ilyen eddig tényleg sohasem volt, úgyhogy egészen új érzés volt ez. Az overall viszont nagyon nagy találmány és erre igazán csak ott jöttem rá. Tök jó volt, ahogy sétáltam és nem is az arcokat néztem a nagy tömegben, hanem a lábakat és az overall színét. Így mindig tudtam, hogy éppen egy tanárnak tanuló, infós, gépész, fizikus, vagy éppen Erasmusos kék overallos jön szembe anélkül, hogy tudnék bármi mást az illetőről. Amikor kéket láttam akkor utána végig is mértem az embert, hogy ismerem e vagy sem. Mindegyik Erasmusos csak ténfergett erre-arra és néha azért összeállt, egymásra találtak a baráti társaságok. Persze mikor merül le a telefonom, ha nem pont akkor, amikor mindenki telefonnal kereste a másikat. Jó pár nem fogadott hívásom és sms-em volt másnap. Ezen kívül a buli jó volt, többször párszor sikerült sört is vennem, végre elfogadható áron árulták. Hogy honnan jött az ötlet már nem emlékszem, de két lánnyal a nyakamban ugráltam is, persze nem ugyanabban az időben a két lánnyal és nem csak mi csináltuk ezt, hanem több Erasmusos, így poén volt. Táncolni is táncoltunk többször, de a színpadokon olyan szintű hering parti volt, hogy csak na. Volt Jägermaister-es sátor is, azt is meglátogattam. Még két érdekesség viszont vissza van, úgyhogy nyugodtan mennyetek ki pisilni, ha már nagyon kell, mert most is épp szófosásom van. Belegondolva 3 mondattal el tudnám intézni ezt a 2 dolgot, de persze nem fogjátok megúszni ilyen könnyen, gyorsan.

Az egyik akkor következett be, amikor a sör éppen ki kívánkozott, azok közül is a harmadik alkalomnál. Elsőnél kivártam a kis mobil WC-knél a soromat, ami nem Tojtoj volt, hanem kb. 4 négyzetméteres teljesen tiszta mobil WC, normális csappal, tükörrel, WC-vel mindennel. Másodiknál már én is beálltam a többiekhez és a kerítés mellett a külterület füves részét romboltuk egy kis sárga méreggel férfitársaimmal. Ez sokkal gyorsabb, szabadabb volt, úgyhogy a harmadik alkalomnál is ezt preferáltam. Mikor elvégeztem dolgom, akkor négy méterrel arrébb már várt rám a biztonsági őr, azaz biztonsági őrnő (vagy mi a fene) és kérdezte, hogy én is ott vizeltem e. Persze először svédül kérdezte, úgyhogy volt időm látni a többi vizelős társamat, ahogy sorba küldik ki őket a fenébe. Ezt látva a válaszom egyértelműen az volt pókerarccal, hogy nem dehogyis. Persze látta, hogy ott voltam, de gondoltam mentem a menthetőt. Megkérdezte még párszor én meg tartottam magam az eredeti álláspontomhoz. Aztán ideges lett, hogy teljesen hülyének nézem, úgyhogy odahívta az egyik kollégáját és közölte vele a helyzetet. Ő meg megfogott és elkezdett kifele terelgetni kezdetben teljesen finoman. Azt tudnotok kell, hogy ez egy olyan Kravall volt, hogy ha kimentél, akkor vissza már nem tudtál, illetve nem volt olcsó, pontosan 120SEK volt a belépő. Ezeket tudva ideges lettem, hogy most engem éppen ki akarnak tenni. Végére már egész ingerülten beszéltem a biztonsági őrrel, hogy mi az, hogy kiraknak egy buliról, amiért fizettem és nem csináltam semmi rosszat csak könnyíteni mertem ott, ahol mindenki más. Visszamenni se tudok, illetve nem is figyelmeztettek meg semmi, hogy ott nem szabad, csak egyből kivezetnek. A végére már nem taszigált, hanem lökdösött kifele, lehet hogy a számat elhagyó f*ck, sh*t, f*cking és egyéb szép szavak miatt is lett kicsit ingerültebb ő is.

Kinn aztán még dúltam-fúltam kicsit, aztán utána már csak azon pörgött az agyam, hogy hogyan illetve hol fogok visszalógni a buliba. Találtam ehhez egy társat is, ugyanis amikor még párat beszóltam a biztonsági őrnek kint, akkor megkérdezte tőlem egy svéd csávó, hogy téged is pisilés miatt dobtak csak ki. Én meg mondtam, hogy igen és elkezdtünk beszélgetni. Utána közöltem vele a tervemet, hogy valahol vissza akarok lógni. Eleinte kerek szemekkel nézett rám, látszott hogy ő ilyet nem szokott csinálni, sőt eszébe se jut ilyet csinálni. Aztán persze neki is volt esze (volt esze csalni??? heeeee??? ez ám a magyar mentalitás – megjegyzés a szerkesztőtől), ő is benne volt már utána, de látszott rajta, hogy parázik. Találtunk is egy megfelelő helyet, mégpedig az egyik sörsátor mögött akartunk visszasettenkedni. Olyan kordonok voltak, hogy átmászni rajta esélytelen lett volna, így csak is egy lehetőség volt, hogy felemeljük egymásnak miközben a másik bemászik alatta. De amikor véghez akartuk vinni tervünket, akkor pont arra ment 2 svéd, akik látták, hogy mit akarunk, így utána figyeltek már arra a részre, mi meg pórul jártunk. Jött a B terv, ha már nem jött be az A terv, hogy egy kihalt, elhagyatott részen megyünk be, akkor jött a B, hogy az egyik legforgalmasabb helyen próbálkozunk ahol nem hinné senki, illetve a sok embertől valószínűleg a biztonságiak se fogják meglátni. A bent lévő emberek segítettek is takarni minket, úgyhogy sikerült bekúsznunk a kerítés alatt. Persze mivel nem kedvesen távoztam első alkalommal, ezért az arcomat, illetve ruházatomat minimum kettő biztonsági emberke biztos megjegyezte, úgyhogy kicsit paráztam, hogy össze ne fussak velük. Szerencsére nem történt ilyesmi és buliztam tovább. Ezt otthon nem biztos, hogy meg mertem volna csinálni, mert otthon ezért kiheréltek volna a biztonsági őrök, ha lebukom, de itt csak egy enyje-benyje, de semmi erőszakoskodás úgyhogy sok vesztenivalóm nem volt.

A másik dolog pedig, hogy ez volt a legveszélyesebb buli is. Itt nem arra kell gondolni, hogy bárki lopott volna, vagy erőszakoskodott volna a másikkal, semmi ilyesmi, pusztán csak a sok ember egymás hegyén-hátán való bulizása miatt kialakult helyzetről van szó. Másnap Facebookon szinte mindenki valamilyen sérülésről számolt be. Általában mindenki csak kék-lila foltokról írt, illetve hogy széttaposták a lábát. Matthiasnak is kék-zöld lett a kézfeje, de egy ilyen sérüléssel ha elmész orvoshoz, akkor várhatsz jó pár órát, neki pedig annyira nem fájt, úgyhogy nem is ment el orvoshoz, gondolta majd elmúlik. Várt is 3 napot, annyira nem is fájt neki, de nem akart elmúlni a tompa fájdalom, illetve egyre rosszabbul nézett ki. Mint kiderült a kézfejében lévő 4 csontból eltörött az egyik, úgyhogy kapott is egy félgipszet szegény 3 hétre. A sorból én se maradhattam ki, mármint a harci sérüléseket tekintve. Talán a sors azért büntetett meg, mert visszalógtam, de sajnos sikerült belelépnem egy törött üvegbe úgy, hogy az beleállt a lábamba oldalt elég mélyen. Ez pont a legvégén volt és éreztem, hogy fáj mint az állat, de nem nagyon tudtam vele mit csinálni, illetve nem tudtam hogy mennyire vágta el, vagy sem. Aztán mikor hazaértem, addigra éreztem, hogy tocsog a lábam valamibe, persze nem volt nehéz kitalálni, hogy a véremben. Pont olyan érzés volt, amikor az ember belelép 10 centis vízbe cipőben és utána tocsog a lába a cipőben. Amikor pedig jöttem fel corridorba és megláttam, hogy a cipőm annyira átázott a vértől, hogy lépéseim után véres lábnyom marad, akkor kicsit elkezdtem izgulni, hogy mi a fene van. Dobogott a szívem mint az állat az izgalomtól, amikor levenni készültem a cipőmet meg a zoknimat. Titokban azért reménykedtem, hogy nincs nagy probléma. A zoknim a cipőm minden teljesen véres volt, sőt csöpögött belőle, Lukas meg mondta aggódva és határozottan, hogy mi most azonnal megyünk a korházba! Mondom jól van, csak lemosom azért a vért és beragasztom, van brutál ragtapaszom úgyis. Előszobám, fürdőm, meg úgy általában minden körülöttem tiszta vér volt, durván nézett ki nagyon. Lemostam és képzeljétek egy kb. 4 mm hosszú vágás volt csak. Gondolom szépen a lábamba állt, elég mélyen és azért vérzett ennyire. De annyira nem volt komoly, picit azért beláttam magamba. Vérzés is csillapodott és a korházba menésre kész Lukasnak mondtam, hogy én emiatt nem fogok bemenni a korházba. Megértette ő is, hogy miért mondom, amikor meglátta, hogy nem kaszabolta szét a lábamat. Segítőkész volt nagyon, lemostuk és fertőtlenítettük a tiszta alkoholjával (95%-os) a sebet, ragtapasz aztán meg is volt oldva. Viszont másnap szinte rá se tudtam állni, éreztem hogy lüktet és mintha ki akarna robbanni a vér a lábamból. Pár napig még nem nagyon tudtam sétálni, aztán kedden elmerészkedtem már buliba is. Nem nagyon pihentettem, még mindig fáj sokszor, menni nagyjából tudok, de azért még kicsit sántítok, ugrálni, futni ilyesmi esélytelen. Pár nappal ezelőttig minden nap véres lett a ragtapasz meg kicsit a zoknim, tegnap meg ma már vérmentes zoknit vettem le esténként.:)

Hej Hej!

Amikor megkérdezem Lukast, az amerikai szomszédomat, hogy milyen volt az előző buli, akkor elég gyakran hallom ezt tőle: BEST PARTY EVER! Amilyen hangsúllyal ő mondja, azt kéne hallanotok! :) Ezt már számtalanszor eljátszotta, úgyhogy ez a mondat megérdemli most már, hogy címe legyen egy bejegyzésemnek...

Főleg azért, mert most egy buliról szeretnék írni, ami tényleg talán a legeslegjobb buli volt. Persze a buli híre hol máshol terjedt volna, ha nem Facebookon egy eseménnyel. A corridor buli neve Nationalities party volt, azaz nemzetiségek bulija és a leírásban arra kértek mindenkit, hogy mindenki a nemzetiségének tipikus viseletét hordja, illetve nemzet színeibe öltözzön és hozzon magával lehetőleg minél több, az országára jellemző dolgot.

Nem tudom nektek is annyira megtetszett e egyből a téma, mint nekem amikor megláttam, de ennél jobbat ki se lehet találni Erasmusosoknak. Gondoltam is magamba, hogy biztos, hogy ott leszek, ezt ki nem hagyom, amúgy is eléggé hirdetem itt a magyarságomat. Ez szerdán volt, ami itt egyáltalán nem buli nap, de ez jól is jött, mert így mindenki ott akart lenni és maradni abban a corridor buliba és nem széledt szét a nép a különböző szórakozóhelykre.

Nah de most már konkrétan az estéről. Alex barátom rám hagyta az arcfestékkészletét, amit Halloween-kor használtunk, úgyhogy elhatároztam, hogy rajzolok magyar zászlót az arcomra. Eleinte kettő zászlóra gondoltam az arcom két felén, de aztán valahonnan jött az isteni sugallat, hogy inkább az egész fejemet, arcomat befestem piros-fehér-zöldre. Elhihetitek, hogy nagyon viccesen néztem ki. Például amikor megmutattam magamat Davidnek, akkor ő pont evett és röhögésétől kiköpte a kaját és hangosan hahotázott, Lukas is jót röhögött, amikor meg jött Matthias és olyan fejjel nyitottam ki neki az ajtót, akkor ő meg dadogva elkezdett beszélni, de igazából semmi értelmeset nem tudott kinyögni röhögésében. Persze nem csak ennyi volt a magyarságomra utaló jel, ezen kívül Viki Magyarországos sálját is viseltem, a jó öreg Hungarys sapkámat, illetve a bazi nagy zászlómat is elvittem magammal és még egy ráadást is. Szerintem ti se találnátok ki, hogy micsodát, úgyhogy elárulom. A Rubik kockámat.:) Ez annyira híres és magyar, hogy muszáj volt, illetve ki is raktam a magyar zászlót a kockán. Kíváncsi voltam hányan tudják majd, hogy a Rubik kockát magyar ember találta ki. Hát sokan megtudták, páran alapból tudták, egy ember meg ki is tudta rakni kb. 3 perc alatt.

Ezután többiek is kedvet kaptak az arcfestéshez, úgyhogy Matthias is befestette német zászlóra a teljes arcát, viszont Lukassal kicsit gondban voltunk a hülye amerikai zászlójával.:) Végül azért nekivágtunk és szinte az egészet én csináltam, de egész jó kis amerikai zászlót sikerült rá rajzolnunk, festenünk. Sőt ő nézett ki a végére a legjobban a piros-fehér csíkjaival. Csillagokat persze nem rajzoltunk a kék részbe, de azért pöttyöket igen.

Ezután kicsit még itt voltunk corridorunkba és csak utána mentünk. A bulit egy olasz csávó szervezte és rengeteg olasz volt a buliba. Szinte az összes olasz, aki itt Erasmusol. Ekkortól már egész szokványosnak számított a fejem, főleg hogy ugyebár az én fejemre rajzolt zászló is az olasz zászló színeiből tevődik ki. Olaszok azért kitettek magukért, a legjobban 3 csaj. Nekik a teljes fejük piros-fehér-zöld volt, hajuk, arcuk minden. Nem én rontottam el a sorrendet, hanem tényleg felcserélve festették ki a fejüket véletlenül. Erre én hívtam fel a figyelmet, hogy hééé a bal oldali szín a zöld és nem a píros.:D Nah mindegy, ezen kívül ruházatuk is csak és kizárólag zöld-fehér-piros volt olaszos feliratokkal. Egész sok török is ott volt. Onur barátom is kitett megáért és nagyon tipikusan törökösen felöltözött, sőt rajzolt megának hozzá illő bajuszkát is. Többi török is nagyon jól nézett ki. A feltűnőek még a lengyel lányok voltak, főleg a 3 Marta. Mindegyiket így hívták és mindegyik fehér felsőbe és piros nadrágba volt, illetve kis zászlót is rajzoltak a fejükre. A 3 mexikói kiccsávók is jól néztek ki a zászlójukkal. Németek általában azért nem tettek ki magukért, ők is egész sokan voltak ott, de ruházatukból ki nem lehetett volna ezt találni. Akiről meséltem már szerbiai ismerősöm, aki mindenkinek azt mondja, hogy német (ott is lakik sok éve), hogy ne érje származása miatt hátrány, ő most viszont beöltözött szerbnek és a szerb zászló színeit is hordta. Rá voltam a legbüszkébb. Ezen kívül még sok-sok nemzetet lehetett látni, magyar persze csak én voltam, én képviseltem egyedül kis hazánkat. Persze fel voltam készülve, hogy találkozok majd emberekkel, akiknek halvány lila fingjuk sem lesz Magyarországról, ezzel kapcsolatosan tényleg csak a két legérdekesebbet mondom el, de kb. erről is külön bejegyzést lehetne írni.

Ami megdöbbentő volt, hogy mennyi kegyetlen sötét olasz van. Mármint olyan értelemben, hogy általában az olaszok nem tudták, hogy honnan jöttem. Egész este folyamán, de olaszoktól főleg hallhattam azt a kérdést, hogy aaahhhhh te is olasz vagy? Én meg mindig csak türelmesen mondtam, hogy itt a színek ahhoz képest el vannak forgatva, úgyhogy nem, vagy poénkodtam és elfordítottam a fejemet 90°-kal és mondtam, hogy max. most lehetnék olasz. Olaszok is mindig kérdezték, nekik is elmondtam. Ezt ott meg is értettem, mert tényleg sok olasz volt ott és aki piros-fehér-zöldbe van, függetlenül hogy milyen szögben, azt én is olasznak hinném elsőre. De a kérdések után mindig megmutattam a címeres zászlót is, illetve a megfelelő szögben tartottam és kérdeztem, nah így már tudod, hogy honnan jöttem. Olaszok közül feltűnően sokan nem tudták, ami igencsak meglepő, mert kb. 200 km-re van a két ország és szomszédos országnak a szomszédja, illetve a színek is ugyanazok a két zászlóba, legalább amiatt jegyezte volna már meg. Ez az egyik érdekesség, most jöjjön a másik.

Találtam egy másik végletet is, egy csávó egyből mondta lelkesen, hogy jeeee, Hungary. Sőt utána mondta így is: Magyarország. És mondott még egy csomó dolgot Magyarországról, ami tényleg nem volt hülyeség. Ezután megkérdeztem, hogy hát de hallod, te hogy-hogy ennyi mindent tudsz Magyarországról, ő meg mondta, hogy imádja Magyarországot, magyar fan, bár még sosem járt ott, de nagyon sok mindent tud róla. Most jön a lényeg, mert eddig direkt nem mondtam, hogy ez az emberke milyen származású volt, mert nem egy közeli nemzet. Képzeljétek mexikói volt a csávó.

Spanyolokat direkt hagytam a végére, úgyis ők érnek oda a buliba utoljára, nekik ez a hely jár. De nagyon nem utolsó sorban írok róluk, hanem pont hogy inkább kedvencként. David szomszédom elárulta már napközben, hogy ők mit találtak ki, mivel fognak készülni az estére, így nem ért meglepetésként a téma, csak a látvány. Biztos ti is láttatok már képet, vagy videót a bikafuttatásról. Nah ők azt játszották el, így minden spanyol teljesen fehérbe öltözött és piros sálat hordtak. A ráadás pedig, hogy a bikát is imitálták egy bevásárló kocsi, szemeteszsák, papírguriga és egyéb dolgok segítségével. Így mikor megérkeztek, akkor berohantak a tömegbe, utánuk tolva a bikát és csapkodtak mindent újságpapírral, illetve énekeltek hozzá valami spanyol dallamot. Bocs, ordibáltak hozzá. Elég ütősre sikeredett ez a produkció, én is ámulva figyeltem őket. Mint megtudtam azért használnak újságot, mert azzal lehet csapkodni a bikát, az nem fáj neki. Spanyolok megint maradandót alkottak, érkezésük után én is velük tomboltam. Majd később biztos kerülnek elő képek másoktól, ahogy sok fehér ruhás piros sálas ember tombol egy kakukktojással, akin rakat piros-fehér-zöld van.:) És nem, nem olasz. Nem, nem olasz. Nem, nem olasz. Bocs csak annyiszor mondtam ezt tegnap, hogy gondolkodás nélkül már ez jön ki a számon.

Magáról a buliról kb. ennyit, sokat táncoltunk, csapkodtunk újságpapírral és kegyetlen jól nézett ki, hogy mindenki ezt úgy tette, hogy a saját nemzeti dolgait viselte. Tényleg talán ez volt a legjobb buli egész ittlétem során.

Még két dolog. Mint mondtam spanyolokkal zúztam. Sikerült nekik összezúzni még egy olyan bitang erős asztalt, mint amik vannak a corridorokba. Én szerencsére időben megéreztem, mert én is ott ugráltam velük az asztalon, de láttam hogy ez sokáig nem fogja bírni már, úgyhogy le is szálltam. Nem telt el fél perc sem és recccccs. A másik, hogy invitáltak engem is a bikafuttatáshoz, ugyanis ezt eljátszották 4-szer is. Az egyiknél én is lelkes résztvevő voltam, aztán kinn az udvaron már őrültködés következett. Beszakítva a bika hátát, ami egy fekete szemeteszsák volt és beültünk a bikába (bevásárlókocsiba) Onur barátommal. Így tologattak minket és közbe, ahogy a hagyományhoz illik csapkodtak minket a többiek újságpapírral. Ezzel még nem is volt baj, inkább azzal volt, amikor a bevásárlókocsi kereke megakadt és sikerült elég szépet repülve zuhannunk a földre. Részt venni benne nem volt túl vészes, sima borulás, de külső szemmel biztos hogy sokkal durvábbnak tűnt, mert mindenki kétségbeesett arccal nézett minket, meg kérdezték hogy jól vagyunk e. Élek, köszönöm, de 10 centis horzsolás van a bal alkaromon, illetve a jobb kezemen lezúztam a hüvelyujjamat és a kisujjamat.

The LEGEN... wait for it… DARY, awesome, best party ever, meg tényleg minden ehhez hasonló elmondható a buliról!:)

10 pont.

Hej Hej!

Itt éppen tavasz van, tavaszias idő nélkül. Még mindig általában csak 10 fok a csúcshőmérséklet napközben, este pedig 0-2°C között. Pont ilyen idő volt azon a szép vasárnapi délutánon is...

...csak mindez megfűszerezve napsütéssel.

A terv az volt, hogy megyünk grillezni itt Rydben, ahogy máskor is, csak most napközben. Délután el is indultunk Hemköpbe venni hozzá pár dolgot és csatlakozott Matthias, meg Lukas is. Mire odaértünk a BBQ helyre, addigra már rendes tumultus volt ott. Annyira jó hangulat volt, hogy annyi ismerős és pár ismeretlen ott kint vannak közösen, jó a hangulat, zene van, grill van, röplabdameccs van, sör van. Be is asszimilálódtunk durván 2,34 másodperc alatt és egyből a grillező hely mellett találtuk magunkat, hogy forgatjuk a hamburger húsokat. Persze közbe azért társalogtunk is, illetve egy kis folyékony kenyér is lecsusszant a gyomrunkba. Tökéletes hangulat volt egy tökéletes vasárnapi délután. Mikor megtelt a bendő és már a spanyolok is elszivárogtak késői sziesztára, mi még mindig ott maradtunk és elkezdtünk...

... igen, pontosan Móricka, ügyes vagy: FRISBIZNI. Lukas szokott többször Amerikában és elhozta magával az egyik frisbijét. Mint kiderült igen nagy különbségek vannak a frisbik, ő pedig egy kényelmeset, de gyorsat hozott, amelyik csak műanyagból van a szélén pedig kényelmes gumikarimával körülvéve. Úgy elment az idő, hogy észre se vettük és kb. 3 órát játszottunk ezzel. A végére már a bevándorló röplabdások is elmentek, szinte csak mi maradtunk ott. Iszonyat jó vele játszani és a végére olyan távolságokról dobtuk egymásnak hogy csak úgy ihaj csuhaj. Egészen belejöttünk és egészen elfáradtunk a futkosásba, ugrálásba. De jó volt, király volt, úgyhogy elhatároztuk, hogy következőre kimegyünk frisbigolfozni. Azt sokkal gyorsabb, keményebb frisbivel játsszák, amit nem nagyon érdemes elkapni kézzel és van egy cél kosár amit el kell találni, amibe bele kell pörgetni. Ilyen kosarat egyébként több helyen láttam már itt svédben, ez itt nem kuriózum, úgy mint Magyarországon.

Úgy elment az idő, hogy már egyből következett az előre megbeszélt pókerezés is a spanyolokkal a corridorunkban. Gyors zuhany aztán már ment is a zsetonemelgetés. Tök jó volt újra játszani, itt kinn először játszottam, pedig otthon haverokkal szoktunk gyakrabban. De hogy a spanyolok mennyire nem tudtak játszani... az valami hihetetlen. Volt 6 spanyol, annál 5-nél kb. meg tudtad mondani milyen lapja lehet a reakcióiból, nem is merem egy sorban említeni velük azt, hogy pókerarc. De nem az a béna fajta, aki viszont megad mindent, hanem az a tipikusan félős béna. Így apránként, de jól lehetett őket kifosztani. Aztán volt a hatodik spanyol, aki viszont tudott játszani, a német Matthias, meg amerikai Lukas is egész jól tudott. Majdnem minden kört én nyertem, vagy Lukas így már a zsetonok többsége már nálunk volt. Aztán következett egy kör, ahol semleges lapokkal az asztalon eljutottunk allin-ig Lukassal. Nyerőnek is éreztem a reakcióiból a JJ kézben való páromat, de neki QQ volt kézben. Elbuktam egy kör alatt, majdnem az egészet és így Lukasnál volt szinte az összes zseton. Ki is estem, de így is 4. lettem. Mentek még a körök, Lukasnál sok volt, de spanyol Javiernél is kezdett gyűlni a zseton. Aztán már csak hárman voltak, Lukas még mindig toronymagasan vezetett, amikor el kellett mennie, így a béna spanyol szomszédom, David vette át a zsetonjait. Nah ő tényleg annyira béna volt, hogy még azzal a sok zsetonnal se nyerte meg, csak második lett.:D

Ilyen volt az a szép vasárnapi napom, a mostani vasárnapom is jóra sikeredett, majd arról is írok...

"Mint első kommentemben írtuk: jó volt. Bővebben: nagyon jó. Részletesebben:

A repülőn már furcsa volt, hogy a pilóta közölte, hogy „mi még leszállhatunk”. De nem is tulajdonítottunk nagy jelentőséget, mivel Viki és  Zsolt magyar és svéd zászlók lengetésével fogadtak minket.:) Puszi, puszi, egyebek, és irány a Korridor.

Rengeteg diák, bicikli, szép szobák, és mocskos közös konyha. Zsolt kelesztett pizzával várt, addig mi, szülők – hogy hasznossá tegyük magunkat – elmosogattunk. Nagy örömünkre szolgált, hogy láttuk-hallottuk, hogy Zsolt milyen jól érzi magát ebben a közösségben, könnyen megértik egymást angolul: amerikaival, kínaival, bolgárral...

Zsolt előkészített programjai szerint mentünk tovább, Stocholm, Göteborg, Linköping irányba. Azt a következtetét vontunk le, hogy egész más világban élnek, mint mi. Ennek felderítésére egy BMW1-es volt segítségünkre, amiben egy kicsit csalódtam. Összegezve a városokban látottakat, tisztaság, rend uralkodott, karbantartott szép házakkal, gyönyörű, virágos parkokkal, és határtalan nyugalom mindenhol. Stockholm, mint észak Velencéje. Minden nap fáradtan értünk haza, de a közös vacsorák, (Anyaféle gulyásleves, marhapöri), beszélgetések oldották a kellemes fáradtságot.

Találkoztunk Viki édesanyjával, Svédországra jellemzően egy erdő közepén, minden infrastruktúrával ellátottan, nyugalomban él, párjával. A ház tipikus svéd stílusú, bordóra festett falak, fehér ablakkeretek, szegélyek. Diskurzusunkból levonhatjuk azt, hogy nincsenek nagy jövedelmi különbségek, szinte mindenkinek adott a nyugodt élet lehetősége.

Voltunk Viki születési lakhelyén, megmászattak velünk egy kilátót, ahol heves vigyorgások, nevetések közepette (=kiröhögtek minket), hogy a szüleik kicsit megöregedtek (=nyikorgó csontok, fújtatás).

Idő mindvégig kegyes volt hozzánk. Hatalmas élmény volt betekinteni az egyetemre, számunkra szinte hihetetlen, futurisztikus körülmények között folyik az oktatás. Csodás laborok, számítógéppark, pihenőszobák, előadók...

Vasárnap már kicsit izgultunk a visszajutás miatt. Interneten és telefonon sem tudtunk kapcsolatot teremteni a légitársaság alkalmazottaival. Barátainkat hívtuk, hogy nyelvtudásukat, kapcsolatukat felhasználva jutassanak minket információkhoz a hazajutás kapcsán. Ez a vulkán nagyon azt akarta, hogy ottmaradjunk...

Viki is segítőkészen felajánlotta lakását, de mivel nem volt lehetőség légi hazajutásra, ezért Benczenleitner Laci és Fekete Csabi barátaink (álljon itt a nevük) 1247 km-t leutazva Rostockig - mi 7 órás kompozással jutottunk oda- és segítségükkel mégiscsak megvalósult a hazaút. Visszafelé kipihenhették magukat, hiszen végig én vezettem, ledarálva mindenkit.

Summa,summárum: Nagy örömmel nyugtáztuk azt, hogy Zsolt nagyon jól beszél angolul és kicsit svédül, láttuk, hogy nyugodt, boldog, és jó körülmények között él, tanul, bulizik. Öröm volt látni, hallani!
Köszönjük az egész kirándulást, nagyon jól éreztük Magunkat!

Pá:   Ősök"

Hej Hej!

Mint ahogy azt már beharangoztam, szüleim kijöttek Svédországba meglátogatni engem április 15-18. között...

Kocsi bérlésről és a többi előkészületről ha jól emlékszem, akkor már írtam elég bőven, úgyhogy most ez hanyagolnám is. Kocsival, Vikivel kimentünk a reptérre, biztosra akartunk menni, úgyhogy 3/4-1 órával korábban odaértünk, mint ahogy a szüleim landoltak a géppel.

Ez pont azon a napon volt, amikor kezdődtek a galibák a légi forgalomban a vulkán miatt. Itt kinn kb. minden másnap nézem meg a híreket, akkor is csak a fontosabbakat, úgyhogy amikor mi odaértünk a reptérre, én még semmit sem tudtam a vulkán aktivitásáról. VazzAirbe mi már nem bízunk, úgyhogy többször megnéztük a kijelzőn, hogy biztos időbe landolnak e, vagy megint valami miatt késéssel. Kb. a harmadik ilyen alkalomnál lettünk figyelmesek arra, hogy töröltek 3 járatot. Egyből nagy nyüzsgés is lett a reptéren, látszott hogy valami nem a normális kerékvágásban ment. Mindegyik Ryanair gép volt, úgyhogy elsőre azt gondoltam, hogy biztos csak az ő hibájuk.

Aztán Vikinek beugrott, hogy héjjjjjj én hallottam valamit egy izlandi vulkánról a hírekben, ami miatt probléma van a légiközlekedéssel. Én meg nézek rá, mint borjú az új kapura, hogy mi van? Vulkán Izlandon? Sok jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Ha igaz is lenne a hír, akkor se tudnám elképzelni, hogy attól miért ne lehetne repülni több ezer kilométerre, mi baj lehet belőle, ha elér eddig a hamu, ott a sok műszer, tudnak tájékozódni. Aztán egyre több minden gyanús lett, sorba törölték a járatokat, a hosszú listán percenként töröltek szinte újabb járatokat. A svéd tévét is láttuk, hogy kameráz, illetve rengeteg felháborodott és kétségbeesett embert is láttunk. A bejelentkező kapu meg kezdett egyre kihaltabb lenni, illetve egyre nagyobb az ellenkező irányú forgalom. Ekkorra kiderült, hogy Vikinek igaza volt, egy hülye vulkán miatt volt para, persze azóta már többet tudok róla. Utána olvastam róla és eléggé meglepő, hogy mit tud művelni a hamu a turbinákkal, illetve hogy mennyire megbénította Európa légi közlekedését. Nah mindegy, ezt a részét ti is szerintem ismeritek, úgyhogy ennyit a meghökkenésről. Azért lefényképeztem a kijelzőt, amin látszik hogy a magyar gépen kívül szinte az összes járatot törölték. Szüleimnek nagy szerencséje volt (azaz ha nem akarnak itt ragadni, akkor nagy szerencsétlenségük), hogy az övégé még pont ide tudott jönni, sőt utána haza is tudott menni a gép, szinte utolsóként arról a reptérről.

Miközben vártuk a szüleimet, elmentünk kicsit sétálni a reptér környékén, hogy jobban teljen az idő. És akkor kit pillantok meg... a Benikét, az Erasmusos német barátomat. Nem hittünk a szemünknek, hogy ott találkozunk véletlenül, főleg, hogy előtte egy nappal még egymás mellett ültünk svéd órán és akkor se derült ki, hogy bármelyikünk is készülne akárhova másnap. Első megdöbbenés után, már egyből levettem az arcán, hogy ő is a pórul jártak közül való és valahova nem tudott elmenni. Mint kiderült az amerikai haverjával épp Máltára készült pár napra bulizni, meg melegbe lenni, mert találtak iszonyat olcsón jegyet. Mondanom sem kell, az ő járatukat is törölték, úgyhogy először szomorkodtunk kicsit, aztán viccelődtünk a vulkánnal. Én meg felajánlottam, hogy ha már egy olyan ritka pillanat van, hogy süt a nap, lefényképezem őket a nappal szembe úgy, hogy csak ők látszódnak meg a nap és akkor majd azt tudják mondani, hogy ez Máltán készült. Egyébként erre a kis reptéri kiruccanásra gyakorlatilag a fél napjuk ráment, mert a reptéri busz csak 4 óránként közlekedik Linköping és Skavsta között.

Ezután már csak szüleim érkezésére koncentráltam gőzerővel, főleg amikor megláttam a kijelzőn, hogy landolt a gép. Vikivel egy-egy svéd és magyar zászlóval fogadtuk őket, ami elég vicces volt, mert addigra a nyüzsgő reptér teljesen kihalttá vált és körülöttünk is csak pár magyar volt, akik rokonaikat, barátaikat, ismerősüket várták.

Szüleim jöttek ki szinte először és jó volt őket újra látni. Nem csak a zászlóval fogadtam őket, hanem az egyik korábbi bejegyzésben már leírt pizza tésztával otthon, illetve a reptéren üdítővel, meg svéd csokival. Ezen kívül készítettem nekik egy egyéni kis útikönyvet is a városokról, ahova terveztem, hogy megyünk. Erre két estém ráment, mert sok minden le kellett fordítanom, illetve egyes helyekről alig ír a jó öreg Wikipedia. Én végig úgy készültem erre az egészre, hogy minél több mindent lássanak Svédországról, illetve minél jobban megismerjék, minél jobban élvezzék az ittlétüket. Erre pár nap kevés, úgyhogy mindent megterveztem, hogy mikor hova megyünk. Én ezzel is szerettem volna meghálálni azt, hogy az ő segítségükkel lehetek itt Svédországban 10 hónapot. Ők kicsit másképp gondolták, ők inkább úgy, hogy meglátogatják a pici fiúkat, illetve ellátmányt hoznak neki, hogy tudjon jó kis magyar dolgokat enni itt a távoli Svédországban is, illetve megnézzék hogyan is élek én itt.

Az útikönyvem utolsó mondata egy kérés volt, hogy ha van kedvük, akkor legyenek szívesek írni egy bejegyzést az itt tartózkodásukról a blogomba. Ők ennek eleget is tettek és nagyon örülök, hogy tényleg sikerült kicsit megismerniük Svédországot és olyan valós dolgok jöttek le nekik is pár nap alatt, mint nekem 8 hónap alatt.

Gondoltam ne vesztegessünk el egy fél napot, így a reptérről egyből a Linköping irányában lévő Norrköpingbe mentünk. Most a városokról részletesebben nem írok, amikor először láttam ezeket a helyeket, akkor azokról úgyis írtam bejegyzést itt a blogomban, úgyhogy azokat mindenki elő tudja bányászni, aki szeretné. Számomra ismerős és kedvenc helyeket mutattam meg szüleimnek. Ezután mentünk is tovább Söderköpingbe. Ezt a várost nagyon még én sem láttam, csak egy gyors autós körbekocsikázás során. Felmásztunk egy közeli kilátóra, ahova viszonylag normál lépcsőrengeteg vezetett fel. Vicces volt, hogy szüleim fújtattak, mint a gőzmozdony pár emeletnyi lépcsőzés után. Úgyhogy ősök, gyerünk sétálni többet otthon a dombokon, mint régen!:) Egyébként nem kell ehhez több mint 50 évesnek lenni, a kis tini Vikinek a lélegzését is lehetett hallani egész távolról a vége felé.:) Felérve aztán mindenki sóhajtott egy nagyot, ahogy meglátta a lenyűgöző tájat. Tudjátok svéd táj... pontosan egy bejegyzéssel ezelőtt írtam erről. Vicces volt, amikor szüleim már akkor paráztak, amikor én csak 10 méterre voltam a szikla szélétől, tényleg jó, hogy nem láttak kirunai kirándulásomkor...

Lefele már kellemesebb volt a többieknek az út, én meg a lefele vezető utat utálom mindig jobban, mert megfájdulnak a térdeim. Majd ezután végtelen hosszú séta után besétáltunk Söderköping belvárosába. Nah jó itt a belváros egy tér, a séta meg 5 perc volt. Kis város, de annál hangulatosabb. Van közvetlenül mellette, egy folyó, ami nyáron hajózható kisebb hajókkal, emiatt és a kisvárosi bája miatt sok turista látogatja nyáron. Útközbe azért még megvitattuk a fagyiétterem és a fagyizó dilemmáját, Viki nem engedett az álláspontjából.:) Miután megnéztük a kis városkát, találkoztunk Viki anyukájával, majd megmutattuk szüleimnek is az előző bejegyzésben sokat emlegetett tipikus svéd házukat. Nem súgtam apukámnak, de neki is feltűnt, hogy belülről tágasabb a ház, mint amilyennek tűnik kívülről, illetve kanok megnéztük még egyszer a piros nyilat is, bocsánat a tűzmadarat. Be is esteledett ezután (itt már hosszabbak sokkal a nappalok, mint otthon bebebeeeee), úgyhogy hazaindultunk. Én vezettem, sokat nem láttam, mert az úton feküdt a nap, és pont abba az irányba is mentünk. Örültem, hogy megmaradt a retinám és nem égett szénné.

Linköpingbe érve egyből jöttünk a corridoromba, kicsit perverz örömmel mutattam meg anyukámnak, hogy nézd milyen undorító a konyha, én itt élet 8 hónapja. Persze tudták, hogy ez a látvány fogja őket fogadni, mert már mondtam nekik többször. De azt is mondtam, hogy eszükbe ne jusson kitakarítani, mert más mocska, illetve 4 nap múlva ugyanúgy disznóólnak fog kinézni. Nah most lehet tippelni, hogy szerintetek fullra kitakarították e vagy sem. Hát persze, hogy ki, csak nem bírták ki. Mindegy azért örültem neki, de tényleg nem kellett volna. A pizzát aztán megcsináltuk közösen, jól tele is lettünk. De a pizza még mindig nem fogyott el, úgyhogy rátukmáltam (nem nagyon kellett) Lukasra. Aztán kicsit ott is maradt beszélni, bemutattam szüleimet, meg ittak apukámmal pálinkát. Persze ez Lukas nyelőcsövének már nem idegen pia, próbálta már korábban is velem nem egyszer. Mikor már végeztünk kajával, beszélgetéssel, elvittem őket haza, azaz az ideiglenes szálláshelyükre, még pontosabban Viki lakásába. Az azért otthonosabb meg tisztább is, bár igazából holt mindegy, mert apukám csak lepihent a piros kiegészítő ágyra egy pillanatra és azzal a lendülettel be is aludt, de szerintem aközött se telt el sok idő, hogy anyukám letette a fejét az ágyba és hogy elaludt. Vikivel nekünk se volt alvási gondjaink corridorba, azaz de, reggel. Időbe kellett indulni, sűrű volt a program.

Első teljes napot végül is Stockholmra szántuk. Ami már a hihetetlen kategóriát súrolja, az az volt, hogy odafele menet az autópályán elkezdett szakadni nagy pelyhekben a hó. Persze később kiderült, hogy nem csodát láttunk, mert rá egy hétre is láthattam szakadó hóesést. Döbbenet tényleg mi van itt és nehogy azt higgyétek, hogy ez itt normálisnak számít... sok-sok éve most volt a legkeményebb tél itt, illetve a tavasz is melegebb szokott lenni általában (tavasz még mindig nem igazán van itt). Mire odaértünk Stockholmba addigra viszont szerencsére viszonylag jó idő volt, csak borús. Sikerült megtalálnunk az olcsó parkolót is aztán mentünk Vasa Múzeumba, ami az egyik legkülönlegesebbnek számít egész Svédországban. Másodszor is érdekes volt látni, illetve a várost is bejártam még egyszer a szüleimmel. Jártunk viszont olyan kisebb és régebbi sétálóutcákban, amiket eddig nem láttam. Ezen után nekem talán a legnagyobb élmény mégis talán az volt, mikor felmentünk a TV-toronyba. Ott még sohasem jártam és onnan lehetett látni szinte az egész várost, illetve a szigetrendszert, amire épült, a túlsó irányba pedig egy konténerkikötőt. Körbe le is fényképeztem mindent, majd feltöltöm Facebookra. Ismételten este lett mire hazaértünk Stockholmból, útközbe pedig még kidobtuk Vikit Norrköpingbe, mert ő ment a Mónihoz. Este a corridorba érve mi fogadott minket... retkes konyha. Kitettek magukért a corridor társak, mert én mondtam, hogy pár nap múlva ugyanolyan koszos lesz, de hogy egy nap alatt ennyire, az még engem is meglepett. Erre szüleim mit csinálnak... elkezdtek megint takarítani. Tényleg nem lehet őket lelőni.:) De másodszorra már nem csinálták olyan agresszívan, csak a nagyját. Aztán anya féle gulyásleves után tértünk nyugovóra.

Másnap indultunk Göteborgba. Messze van, úgyhogy időbe indultunk hárman, szerencsére GPS-szel felvértezve, mert bár annak idején sikerült gépészekkel bemenni a városba, de kifele egy labirintus volt, ahonnan nehezen kecmeregtünk ki GPS nélkül. De komolyan, még GPS-sel is 2-szer rossz irányba mentünk, annyira összevissza és sűrűn kellett lehajtani erre-arra. Eszembe is jutott, hogy gépészekkel mennyit keveregtünk és amikor már azt hittük, hogy kiértünk akkor egy újabb hosszú autópálya aluljáró, alagút után megint benn találtuk magunkat, vagy egy rossza hídon. A lényeg, hogy megnéztük szüleimmel is Göteborgot, megnéztük a hajómúzeumot is újból, amit én megint élveztem. Estére értünk haza és az aznapi menü pedig anya féle pörkölt volt. Utána este (meg már előtte is), azért ment már a para, hogy szüleim vajon haza tudnak e menni holnap, illetve, hogy érdemes e egyáltalán kimennünk a reptérre. Mivel légtérzárat hivatalosan nem hosszabbították még meg annyira, így a gépet se törölték még hivatalosan vasárnap este, amikor megnéztük. Másnap aztán laptoppal meg hozzá való autóstöltővel vágtunk neki az útnak, azaz csak Linköpinget néztük meg, de bepakoltunk mindent úgy a kocsiba, hogy ha kell, akkor tudunk menni reptérre egyből időben.

Először megmutattam szüleimnek az egyetemet. Ami kicsit szemetes volt, mert előtte nagy Kravall volt ott, mi pedig vasárnap reggel mentünk oda. Persze még így is 8-szor tisztább és szebb, mint bármelyik otthoni egyetem, illetve hétfőre úgyis polir lesz megint minden. Megmutattam nekik pár épületet belülről is, néha el is morfondíroztunk (ajánlanám Ne lopj. című bejegyzésemet:P) és ők is elképesztőnek találták a különbségeket. Talán most már értik, miért is vagyok el ennyire itt, a jót azért könnyű megszokni. Lehet nagyképűen hangzik, de annyira nem érdekel mert ez az igazság: nagyon furcsa lesz visszamenni BME-re és például K épületbe szeptemberbe. Mármint a retek miatt és a leharcolt állapotok miatt, nem beszélve a csöppet sem segítőkész ideges tanárok miatt.

Ezután végre valahára Linköpinget is megmutathattam szüleimnek. Féltem, hogy a végére nem is látják a várost, ahol élek. Addig csak a corridoromat, meg Viki lakását látták Linköpingből és a várost mindig elkerültük. Megmutattam nekik a főbb helyeket aztán kis bevásárlás után ideje volt, hogy útnak induljunk a reptér felé. Azaz előtte a Maxba (tudjátok svéd meki) megálltunk enni. Közbe pedig Viki a hátsó ülésen nézte a laptopon, hogy most érdemes e kimenni reptérre vagy sem. Hát persze, hogy nem, teljes légtérzár volt Magyarországon meg Svédországban is, teljesen lehetetlen volt aznap hazajutniuk repülővel. Sőt pár napra rá is, mert akkora káosz lett, sőt még WizzAir rendszere is felmondta a szolgálatot, meg hiába hívogattuk őket egész nap a magyar, illetve a nemzetközi számon is. Kezdett kirajzolódni a kép, hogy esélytelen akár csak a következő hét első felében hazajutniuk, még akár busszal is képesek lettek volna hazamenni, de az is csak péntekenként megy. Égtek a vonalak, jöttek a különböző lehetőségek és végül született egy megoldás, aminek segítségével haza tudtak jutni hétfő estére. Persze nem kis áldozatok híján, de sikerült.

Csak a megoldást mondom, az oda vezető utat nem. Sikerült leszerveznie apukámnak, hogy két barátja kijöjjön értük az autónkkal Rostockig, azaz Észak-Németországig. Ez röpke 1200km-re van Szekszárdtól. Igen ám, de ehhez nekem le kellett vinnem őket teljesen Dél-Svédország alsó csücskébe, mindezt úgy, hogy másnap 8-kor mentem Nordic Culture-ös kirándulásra. Úgyhogy, gyorsan megvettük a kompjegyet szüleimnek a neten (az is röpke 7 órás út) és indultunk Trelleborgba, ami 450 km-re van Linköpingből. Hazafele ugyebár csak én tudok vezetni, úgyhogy odafele apukám vezetett, el is indultunk vasárnap délután. Mikor odaértünk megkérdeztük nekik mindent, sajnos angolul ők nem tudnak, úgyhogy nem volt a legjobb otthagyni őket, de muszáj volt, hogy visszaérjek és tudjak kicsit aludni a kirándulás előtt.

Ránk sok órás iszonyat unalmas út várt, szerintem a világon nincs még egy ennyire unalmas autópálya, mint Svédországban. Erre már többször rá kellett jönnöm, főleg hogy a sebességkorlátozás itt 110km/h, amit be is tartottunk, mert a büntetés horribilis. 110 pedig egy új autónak szekéren való 15-tel való utazásnak felel meg. A lényeg, hogy hazaértünk, szétuntam magam teljesen a tempomattal (különben nem lehet tartani 110-et), főleg hogy Viki bealudt mélyen. Szüleimre viszont hosszabb út várt, ők sok órát vártak kompra, sok órát vártak a kompon és sok órát vártak a barátaikra a kompkikötőben és sok órát utaztak utána még haza. Apukám ahogy hallom egy hős volt és ő vezetett hazafele.

Hej Hej!

Aki otthon körmét rágva izgult értem, hogy ebben az évben kihagyom a sonkaevést, illetve a locsolást húsvétkor, nah nekik szól ez a bejegyzés...

Több mint egy hónapja történt már mindez, de lustaságom és egyéb elfoglaltságaim miatt csak most írok a svéd-magyar húsvétozásomról...

Igen különleges hétvégének bizonyult a húsvét, ugyanis Viki meghívott anyukájához Söderköpingbe, hogy ott húsvétozzak velük. Anyukája volt olyan kedves és el is jött értünk autóval Linköpingbe, így az úttal nem kellett bajlódni. A táj lenyűgöző volt, egyszerűen tényleg hihetetlen, hogy itt bármerre megy az ember, mindig szép környezetet és tájat lát. Megvan a tipikus hangulata, amin még mindig képes vagyok ámulni, pedig már nem egyszer láttam, nem tízszer, talán 100-szor.

Viki anyukájáról annyit kell tudni, hogy nem Söderköpingben él benn a városban, hanem nem messze tőle az erdőben, egy házban a svéd élettársával. Abba a gyönyörű környezetben, amiről próbáltam írni az előző bekezdésben. Viki már mesélt többet erről, illetve hogy tipikusan svéd házban laknak, így izgatottan vártam hogy odaérjünk. És valóban Söderköpinghet elhagyva, 10-15 kilométer után a hullámvasutat idéző kanyarokkal és emelkedőkkel teli jó minőségű útról le is tértünk egy kis földes-kavicsos útra. Innen persze sokat már nem kellett befele mennünk az erdő fele, de muszáj volt megkérdeznem ennek láttam, hogy itt télen hogy lehet járkálni. Persze svédben evidensnek számító választ kaptam, ugyanúgy takarítják rendesen, mint mindenhol máshol, illetve a téli kisebb útszétcsúszásokat is betömködték és megcsinálták már egyből. Pedig ez az út tényleg csak egy maréknyi háznak van kialakítva, de a hó takarítás miatt ott sem kell aggódni. Lenyűgöző.:)

Ezután megérkeztünk a házhoz, ami a nem túl hosszú földes útnak majdnem a végét is jelentette, utána már csak egy ház van és ennyi. Ezen kívül más házat, illetve civilizáció nyomát nem nagyon látni, ha épp ott kitennének nem tudnám kitalálni, hogy 2010-ben járunk, vagy 1980-ban. Nah jó az autókról ki tudnám találni, úgyhogy tegyük fej egy női neműt raknak ki oda és neki kell megmondani, hogy melyik évben járunk.

A ház nekem iszonyatosan, nagyon tetszett. Annyira, de annyira tipikusan svéd volt, hogy ennél jobban nem is lehetne és örültem, hogy végre be is mehetek egy ilyenbe, nem csak kintről nézhetem, hogy aha-aha-aha, ez szép. Szerintem ti is el tudtok képzelni egy tipikusan svéd házad, de címszavakban azért leírom. Vörös tető, vörös faborítású falakkal és fehér ablak-keretekkel, illetve fehér házsarkokkal. Jah és persze az elmaradhatatlan kis tornác is megvolt. Ami itt nagyon jellemző és ott is megtalálható motívum volt, az a ház előtt zászlóárbocon megtalálható lengedező svéd zászló, illetve a további kiegészítő házikók, amik ugyanolyan vörös-fehér festésük miatt beolvadnak a környezetbe. Gondolok itt a kerti szerszámos házikóra, illetve a nem olyan kicsi, 3 autónak való garázsra. Erre a garázsméretre szükségük is van, de a benne található csemegéről majd csak később. Visszatérve a házra az volt még hihetetlen, hogy a ház kívülről egyáltalán nem tűnt nagynak. Ne értsetek félre, nem is az a kis fajta ház, de belépve a házba az első benyomásom egyből az volt, hogy kívülről a ház nagyon csalóka. Belül sokkal tágasabb, mint hinné az ember és bőven elég nagy volt egy nagyobb család számára is. Tágas előtér, tágas nagyszoba, nagy konyha, két fürdő, egy hálószoba, egy gyerekszoba, két dolgozószoba... ezek mind megtalálhatóak voltak.

Kommunikációs problémáim azért egész hétvégén voltak, ugyanis a Tony (remélem jól írom, vagy két n?) nem tudott angolul, csak svédül. Azt a rengeteg svéd tudásomat, amit eddig magamra aggattam, azt most használhattam. Ez most jól hangzott nem, pedig ez nem jelenti azt, hogy tudtam volna nagyon kommunikálni, úgyhogy mondom a valóságot: Viki, vagy az anyukája fordították mindig az aktuális beszédtémát kettőnk között. Anyukájának egészen hihetetlen módon természetes a magyar, illetve a svéd nyelv is, ez abban nyilvánult meg, hogy párszor reflexből felém fordulva svédül mondta, amit szeretett volna nekem mondani, de párszor pedig a Tonynak mondta magyarul, mindezt úgy, hogy csak akkor vette észre, ha szóltunk neki. De jó lenne én is így tudnék két nyelvet, mondjuk a magyaron kívül az angolt.:)

Az egész hétvégére elmondható, hogy jól éreztem magam, illetve nem éreztem magam soha kényelmetlenül, természetesen tudtam viselkedni, ellenni. Egy kis svéd-magyar kommunikáció után, de még a vacsora előtt elmentünk kicsit sétálni is négyen. Elég vicces volt, mert Tony elkezdett kekeckedni a hölgyekkel és lökdösni őket a nem kis mennyiségű hóba. Ott még bőven volt, itt Linköpingbe szerencsére akkor már csak hébe-hóba foltokban. A csatára visszatérve én nem igazán akartam csatlakozni és agresszívoskodni a frissen megismerkedett emberekkel, de azért vicces volt nézni. A legjobban az tetszett nekem, hogy ott van Viki anyukája és a Tony és nem befásult emberként viselkedtek, hanem röhögve-rötyögve lökdösték egymást a hóba, sőt mindkettőjüknek sikerült hemperegniük is az árokban a hóban, mint két fiatal szerelmes párnak és az ilyet szerintem jó látni. Nekem legalábbis tetszett ez, főleg hogy ez nem csak akkor volt jellemző. Hogy mennyire nincs messze a betonúttól a házikó az akkor derült ki, ugyanis pár perc után már kereszteztük is és kicsit tovább mentünk a másik irányba a földúton. Ott egy viccesen színes kuka után fordultunk vissza és mentünk vissza vacsorázni.

Ezelőtt viszont még mindenféleképpen szeretném elmondani, amit Tonyval sikerült beszélnem visszafele úton. Tolmács akkor épp nem volt, úgyhogy akkor tényleg használtam, amit tudtam svédül, illetve mondtam angolul, hátha érti, de megértettük egymást alapjaiban a használt konyhanyelv segítségével. A lényeg pedig az, hogy... nem is tudom, hogy mondjam, mondom a lényeget: hogy Tony olyan életet él, amit megálmodott magának, azaz sikerült az álmait megvalósítania. Ekkor kicsit féltékeny is lettem rá, hogy neki tényleg sikerült és elgondolkodtatott engem is és elkerülhetetlen módon eszembe jutottak megint a svéd magyar különbségek is. És belegondolva tényleg megvalósította álmait, mert az út során kétszer is mondta, hogy ez álmai otthona, ő ott akart élni mindig is abban a nyugodt, erdőben lévő hangulatos házban, illetve van egy élettársa akivel boldog, illetve családja is és a másik álmát is sikerül valóra váltania, egy régi amerikai autóról van szó. Pontosabban egy Pontiac Firebird-ről. Meg is mutatta nekem az autót, illetve be is akarta nekem röffenteni, amire nagyon kíváncsi is voltam, de sajnos ez nem sikeredett az akku miatt. Viszont tetszett nagyon a kocsi, a hatalmasnál is 2 számmal nagyobb V8-as motorral, kicsit kopottas belsővel és ami a legjobb, hogy 88-as a kocsi. Mondtam is neki egyből, hogy nekem az a születési évszámom, ő meg mondta kedvesen, hogy ez akkor a te álomautód igazából.:) Annyira jó volt hallgatni, ahogy a megvalósult álmairól beszélt, hogy én is elgondolkodtam, hogy mik az álmaim. Most kicsit nagyobb általánosságban beszélek nem csak az ott töltött másfél napomról: mégpedig, hogy őszintén szólva nem nagyon tudtam mit is akarok igazán kezdeni az életemmel a jövőben, de itt Svédországban többet gondolkodtam rajta és rájöttem sok dologra. Kicsit bővebben talán majd később egy másik bejegyzésben, de a konkrétumokat úgyis megtartom csak magamnak. Térjünk vissza az eredeti témához.

Sétálás közben rotyogott és puhult a hús folyamatosan a finom magyar pörköltben, ami nem sokkal később kész is lett. Kérdezés után megtudtam, hogy Tony is szereti a magyar ízeket, a magyar konyhát, bár el nem tudom képzelni, hogy kinek ne ízlene az. Nah jó tudom, egy vegetáriánusnak. A pörkölt finom volt nagyon, belegondolva nem is ettem tavaly nyár óta, mert mindig csak paprikás krumplit csináltam itt Linköpingbe. A nokedlit meg főleg élvezettel ettem. Ezután jobban körbenéztem a házban, volt is pár kérdésem, pl. hogy ott az erdő közepén, mindentől távol, hogy fűtik a házat. A kommunikáció ekkor elég döcögősre sikeredett, mert a szakszavakat nem tudták nekem lefordítani, de a végére azért csak megoldódott a talány. Elektromos kazán van, illetve valami intelligens szellőző, keringető rendszer hozzá, mert a zuhanyzásnál, főzésnél keletkezett hőt is felhasználja a rendszer, ezen kívül pedig a legzordabb téli napokon a nagyszobába ott volt a hangulatos kis kandalló is.

Este még megnéztünk egy filmet, meg kipróbáltam valami szúrós bütykös izét, amit le kell teríteni és ha ráfekszel serkenti a vérkeringésedet. Ebbe hiszek is, de elvbe nyugtató, relaxáló hatású is, ha nagyon hiszel benne, akkor biztosan az is igaz rá. Ezután mentünk aludni, Vikivel mi a gyerekszobát kaptuk meg. Ez Vikinek van fenntartva, ő ott alszik, amikor megy anyukájához, illetve a Tony unokájának.

Másnap pedig elérkezett húsvét vasárnap. Tony családja is megérkezett még dél előtt. Attól kezdve jóval több svédül tudó ember tartózkodott ott, mint magyarul tudó, úgyhogy gyakran nem igazán tudtam, hogy mi történik körülöttem. Persze szinte mindig tudom, hogy mi az aktuális téma, miről beszélnek, mert annyit azért értek svédül. Amikor Viki beszél svédül telefonba, általában azt is értem, hogy épp miről beszél. Nah mindegy, a lényeg, hogy Tonynak van egy lánya és egy fia, a nagyobbik gyerekének, azaz a fiának pedig egy kislánya. A gyerekei hozták a párjukat is. A kislány csak pár éves, de halál cuki. Tipikus kis svéd szőke lány és bár előre mondták, hogy épp morcos korszakát éli, de ezt én nem nagyon vettem észre, aranyos volt végig. Az különösen tetszett, ahogy svédül beszélt, arra emlékeztetett, ahogy én beszélek svédül.:) Őt legalább meg is értettem, úgyhogy kb. egy pár éves gyerek nyelvi tudásáig sikerült eljutnom svédből.:P

Következett a családi ebéd. Sokat nem tudtam kommunikálni, illetve ritkán azért Tony lánya kérdezett párat angolul, meg Viki és az anyukája fordított többször nekem svédről. Annyira azért nem volt ez nagy gond, hogy ne érezzem magam jól. Jó volt így családdal húsvéti ebédezni, még ha nem is az én családommal. Jó volt belelátni egy svéd család életébe. Ott azért nem úgy viselkednek, mint az idegenekkel, gondolok itt arra hogy nyitottak, mosolygósak, jó fejek. Persze ez természetes, de én eddig ezt az oldalt nem láthattam ugyebár. A húsvéti főtt sonka sem maradt el, örültem hogy nem törik meg a hagyomány és itt Svédországban is tudtam enni ilyet. A halallergiám miatt se volt szerencsére semmi problémám a hallal, nem fulladtam be meg semmi. Az ebéd finom volt, a vendégek meg csak pár óráig maradtak, utána mind hazamentek. Sok beszélgetés után, Viki anyukája minket is hazavitt vasárnap késő este.

Pár dolog azért kimaradt, ezeket még pótolni akarom mindenképpen, csak nem emlékszem pontosan az időrendre. Az egyik, hogy Vikit arcát kifestettem nyuszinak, elég viccesen nézett ki. Ezen kívül tojást is festettünk, az is mókás volt. A beszínezett tojások élete nem volt hosszan tartó, mert a cuki kislány élvezettel törte össze azokat.:) A másik, hogy kihasználtuk a verőfényes napsütést és elmentünk Vikivel sétálni be az erdőbe a ház mögött. Kerítés persze nincs a ház mögött közvetlenül ott az érintetlen erdő. Minden teljesen át volt ázva, illetve még hó is volt, én meg a Kirunába használt bakancsomat nem vittem, így csak körültekintően és óvatosan tudtunk haladni befele az erdőbe. Szerencsére, szerencsétlenségünkre nem láttunk jávorszarvast vagy rénszarvast. Látni jó lett volna, Viki viszont félt, hogy hátha megtámad minket, ha találkozunk egyel. Itt amúgy is szinte mindig mindenhol nagyon nedves a talaj, úgyhogy mint a világ legpuhább szőnyege, mindenhol vastag moha található az erdőben. Persze ez csúszós is, de az most mindegy. Nagyon hangulatos volt az erdőben sétálni, szinte már kicsit zavaróan nyugis volt. Budapest után hírtelen odamentem volna, biztos zavart volna a teljes nyugalom, és hogy nem történik semmi körülöttünk, ha mi nem csinálunk semmit.

Mindent egybevetve, amennyire csak lehet svéd húsvétom volt, ami tetszett nagyon és ez is egy örök emlékként marad meg a fejemben, meg pár bit formájában azért a gépemen is, amiket majd ti is meg tudtok nézni Facebookon. Ráadásként pedig még csak ennyit, hogy másnap is követtem a hagyományt és Vikit egy pohár vízzel a nyakába és egy személyre szóló, egyedi versel keltettem ki az ágyból. Kicsit morci volt, de én csak a kötelességemet teljesítettem... Mikor kicsit lenyugodott, akkor meglocsoltam még egyszer a parfümjével és unalmas, átlagos húsvéti verssel. 

Hej Hej!

Nem vagyok vallásos, de azt tudom, hogy a tízparancsolatban a nyolcadik az, hogy „Ne lopj.”

Talán többen is egyetértetek velem, hogy Magyarországon az átlagember csal, lop, hazudik, ahogy, amikor, ahányszor csak tud. Jó tudom, nem illik leszólni, de engem most nem ez érdekel, hanem az, hogy az ellenkezőjére is van ám példa.

Elmesélem a sapkás sztorimat. Történt ugyanis, hogy amikor mentünk Koppenhágába, akkor odafele elhagytam a sapkámat. Ezen a sapkán volt egy Hungary felírat, illetve egy magyar címer. Itt kinn Svédországban ezt tökéletes hordani, főleg hogy pl. a német Benike fel is ismerte a címert és ennek én nagyon örültem. Átgondolva a dolgokat, szinte biztosra véltem, hogy még a buszon hagytam el Linköpingbe.

Otthon eszembe se jutott volna többet a sapka, mert biztos lettem volna benne, hogy valaki ellopta. Ha az a bizonyos ember, még ha nem is tud vele mit kezdeni, akkor is ellopja, azt csak úgy felgyújtja, vagy bedobja a következő kukába, vagy mit tudom én, hogy mit csinálna vele, a lényeg, hogy biztosan ellopná. Itt azért már hónapok óta látom a becsületességet, így gondoltam egy kört megér. Gondoltam is magamba, hogy na Svédország, most kíváncsi vagyok rád, hogy mennyire becsületesek laknak itt, elhagytam egy forgalmas helyi járatú buszon a sapkámat, mégpedig reggel. Így szinte kizárt, hogy a sofőr talált rá elsőre. Biztos többen látták előtte, akik vagy nem csináltak vele semmit és a karika végén a buszsofőr akadt rá, vagy odaadta valaki a buszsofőrnek. Csak ez a két út volt számomra elképzelhető, persze csak akkor, ha tényleg nem lopta el valaki.

Fel akartuk hívni a volántársaságot már Koppenhágából, de végül mindig elmaradt, néha már én is lemondtam a sapkámról, de amikor hazaértünk pár napra rá újból előkerült a téma. Megint kíváncsi lettem, hogy na vajon meglesz e vagy sem. Így az eltűnés után kb. másfél hétre rá hívtuk csak fel a volántársaságot, amit egy sofőr adott meg kérésünkre. A vonal túlsó felén pedig segítőkészek voltak, a lényeg pedig az, hogy persze megvan, mehetek érte ide és ide, ebben és ebben az időpontban.

Reakcióm: Meg se lepődtem! De tényleg! Valahol persze meglepő ez, főleg Magyarországon töltött 21 évem után, de valahogy gondoltam, hogy itt annyira becsületesek, hogy meglesz a sapkám, ha tényleg a buszon hagytam el. Nah Vikivel felpattantunk a biciklire és elmentünk a megadott címre, ahol még valamit viccelődtek velünk svédül, aztán távoztunk a sapkámmal. Örültem nagyon, hogy visszakerült hozzám és még jobban értékeltem, hogy tudtam otthon soha az életbe nem láttam volna viszont a sapkámat.

Egy-két másik kisebb sztori, ami kicsit ide kapcsolódik. Sapkát nem tudom, hány éve nem hordtam ezelőtt, de a svéd kemény tél azért engem is jobb belátásra bírt. Talán ennek is köszönhető, hogy szerintem egy kezemen se tudom megszámolni, hogy hányszor hagytam el a sapkámat. Valahogy soha nem figyelek rá, de kinn a hidegben azért mindig feltűnt. Egyszer például egy WC-ben hagytam el nap elején 8 előtt és délután 1 körül mentem vissza, hogy hátha ott hagytam és persze ott volt érintetlenül. Egyik számítógép teremben éjszakázott is már egyet, ott is érintetlenül ott volt másnap.

De nem csak sapkámmal történt ilyesmi, hanem egyszer a pendrive-ommal is. Ezt sokszor kell használnom, mert csak az egyetemen tudok nyomtatni és sokszor elég rejtett helyen van USB hely, úgyhogy észnél kell lennie az embernek, hogy ott ne hagyja nyomtatás után a pendrive-ot. Ezt is sikerült egyszer a télen benne hagynom a gépbe, eszembe is jutott fél órára rá, és ami meglepő volt, hogy annál a gépnél már ült is egy másik emberke, sőt látta a pendrive-omat is, mert mellé dugta be a saját pendrive-ját. Eszébe se jutott ellopni, pedig aztán annak semmi nyoma, ha ellop egy pendrive-ot. Formázza, aztán senki nem mondja meg, hogy nem az övé volt előtte.

Ezek a kis példákkal csak azt szeretném bemutatni, hogy itt teljesen más a mentalitásuk az embereknek, mint otthon. Míg otthon mindent ellopnak, ami mozdítható, mindent megrongálnak, amit csak lehet, mindent szétgraffitiznek, amit csak lehet, itt ez teljesen másképp van. Viki is ebbe a környezetben nőtt fel és annyira látszik a mentalitás közti különbségek. Mondok egy példát: amikor szüleim meglátogattak, elvittem őket megmutatni az egyetememet, hogy itt milyen körülmények között oktatnak. Ez vasárnap délelőtt volt, senki nem volt az egyetemen, de a LiU-kártyámmal így is be tudtunk jutni az épületekbe, semmi sincs teljesen zárva és semmi sincs bekamerázva se. Bementünk egy terembe is, ahol ki volt téve az egész körző, vonalzó szett a táblához a falra, illetve volt törlőszivacs, toll a táblához, ilyesmik. Ekkor mondtam szüleimnek, hogy nézzétek meg, mi ide simán bejutottunk most is, de akár éjjel is és mégse lopja el vagy rongálja meg senki a felszerelést, illetve a padokon sincs egy darab firka sem. Erre Viki meg néz kerek szemekkel, hogy hát de minek vinné el bárki is, ez azért van itt, hogy tudják majd használni, ha szükség van rá és tök nem értette, miért vinné el bárki. Amikor meg mondtam, hogy Magyarországon ez már rég nem lenne itt és lehet valaki csak azé vinné el, hogy 10 méterre összetörje és kidobja és ez jó móka volt neki, nah ezt meg főleg nem értette. Látszik, hogy itt teljesen más felfogásúak az emberek és mondanom sem kell, hogy melyik a normális és abnormális felfogás.

Előnye pedig ennek márpedig igen is megvan. Magyarországon nem fogják fel az emberek, hogy ez valahol egy körforgás és a végén – bár nem közvetlenül, de – magadat szívatod meg. Mondok itt is egy példát: minden Pressbyranban önkiszolgáló a kávé és a tea, ami azt jelenti, hogy ki van rakva a pohár, amibe te töltesz frissen őrölt kávét, vagy meleg vizet és ki van rakva hozzá a cukor, tej sőt a tea filter is és miután használtad mehetsz a pénztárba kifizetni. Nah most jön egy derék magyar ember, aki csak amiatt mert el lehet venni, csak azért vesz 3 poharat, 10 cukrot, meg iszik 2 deci tejet az 1 deci kávéhoz és azért zsebre nyom 4 tea filtert is, hogy jó lesz az még otthon valamire. Nem beszélve arról, hogy ami nálunk ki van rakva, abból mindent el szoktak vinni, nem csak így párat. Nah most következőre, amikor ugyanez a derék ember autózik 20 órát és gondolja, megiszik egy jó kávét és bemegy egy helyre és az olyan suttyó parasztok miatt mint ő, nincs már se pohár, se cukor, se filter, se tej, akkor ő fog a legjobban anyázni. Remélem értitek mire akarok célozni, hogy az ilyen eseteknél az ember mindig saját magát fingatja meg, csak nem közvetlenül. Persze bele lehet kötni, hogy Pressbyran úgyis feltölti új dolgokkal, de nevezzük ezt csak egy elvi példának. Ha végig gondoljátok az összes többi ehhez hasonló helyzet is ilyen, úgyhogy ismétlem a címet: „Ne lopj.”

Ezen kívül sokszor nagyon jó és kellemes érzés, ahogy itt mindenki megbízik mindenkiben (sokszor sokkal könnyebb is így elintézni dolgokat). Persze az ördög bennem is bennem lakik, és mindig eszembe jut, hogyan lehetne kijátszani a rendszert, de ezt valahogy szinte soha nem játssza meg az ember itt, ilyen körülmények között.

Hej Hej!

Szánom, bánom, hogy már 19 napja nem írtam értelmes bejegyzést...

Minimum 10 bejegyzéssel le vagyok már maradva és ígérem, hogy a héten el is kezdem ezeket bepótolni. Mint ahogy azt írtam, szüleim meglátogattak pár napra, utána pedig buli, buli hátán volt és kedvem se volt írni. Aztán vészesen közeledett a beadandóm határideje, utána azzal foglalkoztam. Most meg halálomon vagyok. Kicsit erről írok, ha már így belekezdtem egy bejegyzésbe...

Egy hete az egész azzal indult, hogy fáj a fogam. Azaz nem is tudtam eldönteni, hogy a fogam fáj, vagy az álkapcsom, állkapocsizmom, vagy a fogfájásom sugárzik ki az álkapcsomra. Enni utáltam pár napig, mert minden egyes rágásnál fájt, aztán egyre rosszabbul lettem, nem is értettem, hogy most mi van. Kiderült két tök különböző nyavalya legszerencsétlenebb módon találkozik épp a szervezetemben. A hét második felére aztán teljesen rossz volt a közérzetem is, illetve éreztem, hogy valószínűleg hőemelkedésem is van. Megmértem és tényleg volt. Aztán hétvégére tetőzött ez az egész, szédültem és rosszul voltam eléggé. Ezután pedig köhögő rohamaim voltak, illetve úgy szúrt a torkom, mintha a levegőben kis kések lennének, és ahogy veszem a levegőt azok mindig végigkaszálja a torkomat. Enni is rossz volt, aztán aludni se tudtam. Tegnapelőtt este például lefeküdtem éjfélkor és fél 5-kor még megnéztem az órát, hogy most már tényleg nem bírom a forgolódást. Egy percet se aludtam addig, fájt iszonyat a torkom, a köhögést nem bírtam befejezni és sokszor rám jött a hányinger is. Alváshiány miatt aztán még rosszabbul lettem. Ennyit röviden, tömören a sajnálkozásról.

Múltkori betegségemnél is megfogalmazódott bennem, de most főleg, hogy Erasmusos időszak alatt a legrosszabb mindenféleképpen az, ha beteg az ember. Teljesen idegen környezetben éri az embert és nincs kire számítania, nem tudja kihez, mihez, hova fordulhat a bajával. Persze ennyi hónap ittlét után azért ez másképp van, mert lehet számítani a barátokra, ismerősökre, de azért így is más, mint otthon.

A fogam miatt jó lett volna elmenni fogorvoshoz, de kicsit utána jártunk a dolognak és kiderült, hogy mire megvizsgálna annyira, hogy kiderüljön mi a bajom, de még hozzám se nyúl, már akkor is 1000SEK-nél tartanánk. Azt már inkább le se írom, hogy egyes beavatkozásoknak milyen csillagászati áruk van. Há vazzz, annyiból már lazán haza repülök, meg vissza és akkor megcsináltatom a fogamat és még pénzem is marad. Sajnos a fogam még mindig fáj, de talán kicsit kevésbé, nyárig csak kibírja. Sajna a fogam gyorsan romlik, az én genetikai kódomba ez van sajnos megírva. Ezt tudva el is mentem tavaly nyáron Erasmusolásom előtt és mindent megnéztek, rendbe tettek a számban. De hogy egy évet se birok ki úgy, hogy ne kelljen fogorvoshoz mennem... kicsit elszomorító. Nah mindegy, látom már a sorsomat, ha hazamegyek, az egyik első dolgom az lesz, hogy fogorvoshoz megyek. A másik nyavalyám meg mostanra kiderült, hogy több mint valószínű influenzás voltam/vagyok. Kúráltam magam mindennel, amivel csak tudtam, tegnap már csak kis hőemelkedésem volt, illetve irgalmatlanul fájó torkom. Máshoz már nem tudtam nyúlni, így került elő az első számú magyar gyógyszer, a pálinka. Abból is a mézes fajta. Már szemem előtt láttam, ahogy rombolja szét a bacikat, sőt a vírusokat, mindent, ami nem odavaló a torkomba. Gondoltam ha már iszom, akkor ne egyedül, Lukas meg kora délután is kapó az ilyenre, úgyhogy végül is vele ittunk meg egy-egy gyógyszert. Aztán akkor jutott eszébe, hogy neki van valami csodagyógyszere Amerikából. Elő is került egy kis keresgélés után 2 műanyag üveg. Az egyiket napközbe kell használni 4 óránként, másikat lefekvés előtt. Nem tudom miből készült, de rá van írva mindkettőre, hogy teljes üveggel tilos meginni, mert hallucinogén anyagot tartalmaz. Hmmm. A másiknak pedig még 10%-os alkoholtartalma is van. A lényeg, hogy tegnap óta használom előírás szerűen. Nem tudom melyik gyógyszernek köszönhető, de kezdek újból élni. Mára „csak” a nagyon fájó torkom maradt meg a tünetrepertoárból. Fáradékonyság is persze, de ahhoz úgyis idő kell, hogy megszűnjön. Fogam nem százas, de az csak kibírja június végéig.

Ha már nem tudok senkinek sajnálkozni, akkor sajnálkozok mindenkihez! Bocs a sajnálkozó bejegyzésemért, hamarosan következnek az izgalmasabbnál izgalmasabb és eseménydús bejegyzések.

2010. április 21. Linköping: Szakad a hó nagy pelyhekben!

Hej Hej!

Még minimum 5 bejegyzést meg szerettem volna írni, mielőtt ezt megírom. Most viszont beismerem vesztemet és egy kicsit szüneteltetem a beszámolóimat, ugyanis fontos dolgot kell, azaz leginkább szeretnék bejelenteni, mégpedig azt, hogy

HOLNAP JÖNNEK KI SZÜLEIM IDE KI HOZZÁM LINKÖPINGBE! :)

Gondos tervezés előzte meg ezt az egészet.

Az első fázis az volt, hogy találnunk kellett egy 3 éjszakás időintervallumot, ami nekik is megfelel, illetve nekem is. Ez február 10.-én sikerült is, mégpedig április 15-18. intervallumot választottuk, ez mindkettőnknek megfelelő időpont és gondoltuk az idő is már jobb lesz, de mégse két hétre rá megyek haza, hanem még eléggé a közepén jönnek a második félévemnek. Repülőjegyet megvettük, azzal több gond nincs.

Második fázis az én kalkulációm volt. Kiszámoltam, hogy érdemes e kocsit bérelnünk. Mivel itt a tömegközlekedés is elég húzós, ahhoz képest a kocsi bérlés viszont nem, így nem volt egyértelmű a kérdés elsőre. Ki is számoltam, hogy mennyibe kerül, ha bérlünk kocsit. Megnéztem, hogy valószínűleg hova fogunk majd menni, az hány kilométer és ebből a benzinköltséget is kiszámoltam, illetve a megsaccolt parkolási díjaktól kezdve mindent hozzáadtam a 4 napnyi autóbérlés árához. Ezután megnéztem, ha 2 felnőtt és egy diák el akar utazni Stockholmba, Göteborgba tömegközlekedéssel és itt a környéken szeretnénk még kicsit szétnézni, illetve hozzáadtam Linköpingen belüli buszozást is, ami nem is olyan elhanyagolható. Kiderült, hogy nem hogy csak sokkal komfortosabb és mobilabb, ha kocsival megyünk, de 100SEK különbség sincs a kettő között, a buszozás és vonatozás javára. Emiatt eldöntöttük úgy, hogy jó akkor bérlünk kocsit, ezután jobban megnéztem ezt a kocsi bérlést, hogy mikortól meddig szeretném bérelni és ekkor derült ki, hogy ha 7 napra bérlek kocsit, akkor 300SEK-kel olcsóbb, mintha 4 napra bérelnék csak. Úgyhogy így 200SEK-kel olcsóbb, ha kocsit bérlünk, mintha mindenhova buszoznánk, vonatoznánk. Mindez úgy jött ki, hogy még februárba néztem a vonatárakat, amik azóta csak növekedtek, szóval eléggé előre tervezve is drágábban jön ki a tömegközlekedés. Komfortosságon és mobilitáson kívül még előny, hogy el tudok menni bevásárolni is normálisan és nem kell cipekednem, illetve Viki is velünk tud tartani, ha szeretne.

Harmadik fázis igencsak hálás feladat volt. El kellett döntenem, hogy milyen dolgokat szeretnék, hogy kihozzanak szüleim. Azért nem a világ végén élek, meg lehet venni persze itt is mindent, emiatt disznóalkatrészekre összpontosítottam csak, amiket annyira, de annyira imádok. Konkrétabban gondolok itt sonkára, szalonnára és kolbászra. Jó kis házi füstölésű mind és mindez megtalálható lesz a hűtőmben itt Svédországban holnap este, a frissen beszerzett pálinka mellett persze. Ezen kívül még Gulyás krém volt a kívánságlistámon.

Negyedik fázis az utunk pontos megtervezése, ezzel csak a mai svéd órám előtt sikerült végeznem. Végeredménybe sikerült szüleimnek összehozni egy személyre szóló 18 oldalas saját útikönyvet, amihez az adatokat a netről turkáltam. Végére sajnos nem sok időm volt, illetve pár városról nem találtam valami sok infót. Többnyire angolról fordítgattam, svédről már nem volt erőm, meg időm. A Pontos terv titkos egyelőre, csak szüleim tudják a körvonalait, de miután bepótolom a lemaradásomat, a bejegyzésekből úgyis szinte mindent meg fogtok tudni, mindenestre erre a pár napra megpróbáltam besűríteni Svédország fő látnivalóit.

Ötödik fázis is a mához köthető. Ma hoztam el a kocsit, gondoltam ha bármi para van, akkor holnapra még tudok újrafoglalni kocsit, meg amúgy is az egy hetes intervallumba bőven belefér ez. Így ma elhoztam azt, amire vágytam. Mégpedig egy egyes bömöst. Nagyon megimádtam ezt az autót, mikor a gépészek kinn voltak és ők is ezt kapták. Bár csak 118D, de mégis megy, mint a meszes, el se merem képzelni (hanem ki akarom próbálni), hogy erősebb motorral hogy mehet. Meg hogy minden porcikájáról a minőségérzet sugárzik, és ahogy fekszi az utat, az valami hihetetlen. Nah jó ez nem egy autósmagazin, úgyhogy ennyi elég is erről. De azt még elmondom, hogy sajna most automataváltós verziót kaptunk, ebből azért jobb szerintem a manuális, de azért rendesen hagyja pörgetni ez is, ha odalép az ember. Fogyasztása 1-2 decivel szerintem több lesz, de ez a sok száz kilométer után úgyis ki fog derülni.

Hatodik fázis, ami már nem múltbeli tervezés, vagy cselekedet, az hogy holnap megyek ki reptérre szüleimért. Megint találkozni fog az otthoni világ és az itteni, az nekem mindig külön élmény, csak most mindezt a családommal, úgyhogy várom már. Remélem, jól fogják érezni magukat, én mindenképpen azon leszek, ezzel is szeretném megköszönni nekik, hogy itt lehetek, nélkülük nem lehetne ez lehetséges. Holnap házi készítésű pizzával várom őket, többit meg majd megtudjátok idővel!:)

Szép hétvégét nektek is és drukkoljatok, hogy szép időnk legyen, olyan mint az elmúlt 3 napban!