Hej Hej!

Eddig is nehéz volt leírnom sarkkörön túli kirándulásomat, de most jön csak az igazán nehéz rész... Most még csak azt sem mondhatom, hogy nézzétek meg képeket, azok beszélnek helyettem, ezeket a dolgokat nem csak leírni nehéz, de még a képek se adják át azt, amiket láttunk utunk során.

Mint mondtam Ville elfuvarozott minket Abiskoba, ami még egy kicsit északabbra van, és kb. 80km-re fekszik Kirunától. Abisko arról híres, hogy egy szép nemzeti park melletti kisváros, ahonnan jókat lehet túrázni és állítólag a legideálisabb hely Európában arra, hogy az északi fényt lásson az ember. Ebbe az utóbbiba bíztunk is nagyon, mert Kiunában sajnos nem láttunk északi fényt és anélkül nem nagyon akartunk hazamenni.

Amire írtam, hogy se én, se a képek nem elég beszédesek hogy jellemezzék, az a táj, amit útban Abisko fele láttunk. Az tényleg valami hihetetlenül szép volt. Most majdnem megpróbáltam pár dolgot leírni, de rájöttem az agyam kevés ehhez, hogy jól tudjam jellemezni, egyébként se hiszem, hogy akár vers formájában is sikerülne átadni azt az érzést. Tényleg csak tátott szájjal néztem a tájat és nem bírtam betelni vele és abba a pillanatban olyan érzés fogott el, ami még szerintem soha, hogy úgy éreztem megváltozott az életem azzal, hogy láthattam ezt. Persze 2 órára rá az ember már ezt nem veszi olyan komolyan ezt, de akkor is meglepő, hogy este, amikor beszélgettem Márkkal ő tőlem függetlenül teljesen ugyanezt érezte. A táj leírásáról ennyit, ezen kívül láttunk egy rénszarvas csordát, ahol meg is álltunk az út közepén (forgalom semmi) és készítettünk pár fényképet. Ezen kívül szóba kerültek a számik. Nem tudom magyarul így írják e, de tudjátok a lappföldi nyelvrokonainkról van szó, akik itt a bennszülöttek. Elvileg páran még mindig elszórtan élnek a természetben vándorolva jobbra-balra. Ilyet mi nem láttunk, de biztos van benne némi igazság.

Sok bambulászás közepette megérkeztünk Abiskoba… Szinte embert nem látni ott és most megnéztem direkt, hivatalosan 85-en laknak ott.:D Ezt nem akartam elhinni, amikor megláttam, de gondolom több mindenkinek csak második háza van ott és nem oda van bejelentve, mert azért nem ennyire miniatűr. Mindenesetre egy normál árú hostel van, couchsurfinget kizárt találni ott, úgyhogy sok választási lehetőségünk nem volt. A szállás jó helyen volt, mert közel volt a vonatállomáshoz, de kb. ennyi volt az összes előnye. Kicsit putri, kicsit lelakott és kicsit igénytelen volt, de a szabad ég alatt ott azé mégse aludhattunk. Vagyis éppenséggel aludhattunk volna, mert Svédországban bárhol szabad, de december közepén az az utolsó éjszakánk lett volna. Kora délutánra elfoglaltuk a szobánkat, első nap Márkkal mi egy két ágyas szobát kaptunk, Alexet meg berakták 5 amcsi csaj mellé.

Ekkor már dél volt, úgyhogy már csak kb. másfél óránk volt a világos napszakból.:P Gyorsan el is indultunk, először lementünk a közeli tóhoz. A táj itt is csuda jó, csuda szép, a tó fele be volt fagyva, fele meg nem. Vicces volt kövekkel kacsázni, akarom mondani csúsztatni a jégen. Megint megszólalt bennünk a túrázási vágy. Megláttunk egy bazi nagy hegyet és elindultunk arrafelé. Ennek a hegynek a lábánál volt maga Abisko, ami már alapból jó messze volt. Mire odaértünk addigra be is sötétedett, úgyhogy a hatalmas kanyonból alig láttunk valamit, gondoltuk majd másnap világosban.

Azért beszereztünk egy térképet, amin rajta voltak mit érdemes megnézni és pár dolgot azért még gyorsan megnéztünk mielőtt hazamentünk. Így lyukadtunk ki az erdő közepén egy számi sátorban. A környék a számik életét akarta bemutatni, melynek közepén egy jó nagy számi sátor állt. Persze egy lábnyom se vezetett oda a hóba a mienkén kívül, meg ott tényleg korom sötét volt. Gondoltuk jó móka, ha bemegyünk valahogy a sátorba és ott pihenünk meg. Így is lett, meglett a bejárat, úgyhogy kinyitottuk, bebújtunk és ott voltunk 1-2 órát. Első német-magyar különbség: Alex mondta, hogy nem jó ötlet kinyitni és bemenni a sátorba. Amikor az erdőbe mentünk a sátorhoz, egyszer-egyszer feltűnt egy villamos vezeték, ami a számi sátor felé ment. A sátorban benn telefonnal meg zseblámpával világítottunk és bőszen elkezdtük keresni hova tudjuk bedugni a lámpát amit ott találtunk. Persze nem lett meg, úgyhogy sötétbe az erdő közepén egy sátorban ücsörögtünk, ittunk-ettünk-beszéltünk. Megfogadtuk, hogy a feeling kedvéért ide még visszatérünk holnap sörrel és a lámpa dolgot is megoldjuk valahogy.

Mikor gyalogoltunk vissza, akkor hallottuk, hogy egy vonat érkezik, ami nekünk pont jó irányba megy. Eléggé fáradtak voltunk, meg fáztunk, gondoltuk szálljunk fel rá, jegy nélkül simán elmegyünk egy megállót, ami kb. 1-2 km-re volt. Futottunk és el is értük, ezt ki is szúrta egyből az egyik kalauz és kérdezte, hogy hova megyünk, mondtuk mit szeretnénk, erre megnézte a rendszerébe nekünk, hogy mennyibe kerül a jegy és valami irgalmatlan drága volt pár kilométerér , úgyhogy mondtuk hogy gyalog megyünk. Második német-magyar különbség: mi ezután vissza akartunk futni a vonat végéhez indulás előtt gyorsan, hogy felszállunk a végére és mire odaér a kalauz, addigra már ott is vagyunk ahova szeretnénk menni, persze Alex ezt másképp látta. Úgyhogy tényleg séta lett a dologból az erdőn át a full sötétben.

Mikor hazaértünk az ottani fogadós egyből elkezdte osztani, hogy vannak szabályai a fürdőnek. Mivel nincsen korlátlan mennyiségű meleg vizük, meg 2 fürdő van 40 emberre, így csak úgy szabad fürödni, hogy kis meleg víz a testre, tusfürdő, kis meleg vízzel leöblíteni. Ezen kívül mosogatásnál is figyeljünk oda, hogy ne engedjük feleslegesen a vizet. Ezek után életem leggyorsabb zuhanyzása következett, aztán főzés, utána pedig társalgás. Először konyhában szingapúri gyerkőcökkel ismerkedtünk meg, akik londoni egyetemen tanulnak, majd volt ott spanyol, francia, német azt hiszem. Ezután pedig Alex szobatársaival, az 5 chicagoi csajjal voltunk. Kiderült, hogy ők is épp féléváthallgatás miatt vannak Svédországban, csak ők Uppsalában tanulnak. Ahogy beszéltek az meg elmebeteg volt. Fura volt nekem, hogy nekik az az anyanyelvük és mindent egyből és gyorsan és bonyolultan mondtak jó sok szlenggel megtűzdelve. De azért jó érzés volt, hogy értettem 90%-át. Először játszottunk velük alkoholos kártyajátékot, aztán pár órára rá, gondoltunk felmegyünk a fönti kihalt placcra megnézni hátha látunk sarki fényt. Így is tettünk, elég sötét helyen voltunk, jól láthattuk volna a sarki fényt, de egy dolog hiányzott... maga a sarki fény. Semmit nem láttunk, úgyhogy már kezdtünk kicsit letenni arról, hogy látunk e egyáltalán utunk során. Visszatérve a szállásra megterveztük a következő napunkat. Hihetetlen de itt tényleg az egész napodat a világosság napszak időtartamához kell tervezni, az a fő szempont, hogy mikortól meddig van világos, hogy lássál valamit is az egészből.

Márkkal még beszélgettem pár órát lefekvés előtt, aztán következett életem egyik legrosszabb éjszakája. Nem tudom, vagy a csapvíztől, vagy a megromlott kajámtól, de 12-szer hánytam aznap éjjel. Ennél részletesebben inkább nem írom le, de a szervezetem teljesen leépült és bár előző estéken is alig aludtunk de akkor éjjel én másfél órát aludtam. Reggel meg azon idegeskedtem, hogy itt vagyok nagyon északon, ahova elvbe soha többé nem fogok jönni és nem fogok tudni túrázni a többiekkel. Reggel mondtam is mi a tényállás, mondták is hogy persze így nem is szabad menni, mert teljesen ki van ürülve meg leépülve a szervezetem. Kaptam 3 széntablettát, azt bevettem és adtam a gyomromnak 1 órát, hogy meggyógyuljon és a többiek után mennyek. De Márk meg Alex annyit tököltek, meg kiderült, hogy át kell költözni másik szobába, hogy fél órával elhatározásom után úgy döntöttem nem érdekel, elmegyek velük, max. visszafordulok, ha nagyon rosszul vagyok. Így elindultunk közösen napfelkeltekor. Milyen napfelkeltekor, ott nincs is olyan, szóval amikor elkezdett világosodni.  Egy erdei kijárt úton kezdtük utunkat, ahol útközbe elmentek mellettünk az amcsi csajok kutyaszánokkal. Ő befizettek rá, én meg nem bántam meg hogy nem. Drága volt és 4 csököttebb kutya húzta őket.

Nah most megint nehéz részhez értem, megint nem tudom hogy írjam le. Rengeteget gyalogoltunk, túráztunk és ahogy mondtam először kijárt úton tettük ezt. Aztán rövidebb utat választottunk, ahol már lábnyomot se lehetett találni és elértük a folyót, ami a cél volt. Meg akartuk nézni a kötélhidat így a folyó mentén gyalogoltunk. Útközbe is sok kisebb folyó keresztezte utunkat, szerencsére mindegyik be volt fagyva eléggé ahhoz, hogy átmenjünk rajta (persze ezt csak utólag tudtuk meg, hogy eléggé be volt fagyva, volt amikor recsegett alattam a jég). A hidat megtaláltuk, megpihentünk azt mentünk tovább. Mentünk a folyó mentén és ezután következett egy rész, ami enyhén szólva életveszélyes volt. Hozzáteszem 4 nap alatt halálfélelmem ennyiszer még sosem volt.:P

Az első ilyen helyzet az volt, amikor át kellett kelnünk valahogy egy nagyobb folyón, ami nem volt befagyva teljesen. Mentünk-mentünk és kerestük az ideális helyet, ahol talán át tudunk menni rajta. Nah így történhetett meg az, hogy egy félig befagyott folyó vékonyabb jegén négykézláb kúsztunk át egyesével a túlpartra. Mondanom se kell, ha az ott törik, akkor a sodrás egyből besodor a jég alá, ahonnan nincs menekvés. Bennem komolyan megállt a sz*r már csak azért is mert még a parton ahol rámentem a jégre ott el is tört a jég, nah de mind1, itt vagyok és írom a blogom.:P Ezután még sokat haladtunk olyan helyeken, ahol emberi lábnyomot nem láttunk egyet sem, csak állatoknak a nyomait, és semmi nyoma nem volt a civilizációnak.

Ekkor be is parázott Alex, nem kicsit, nagyon. Tudtuk jól, hogy 1,5 óránk van sötétedésig és hogy sok kilométerre vagyunk az otthonunktól mindentől messze és hogy nem tudjuk hogy hol vagyunk és mondta nagyon, hogy forduljunk vissza, forduljunk vissza, ez így már nem vicces stb stb. Konkrétan tényleg nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de jó támpont volt a folyó, meg a hegycsúcs, így tudtuk merre kell menni és hogy körülbelül hol lehetünk. Ez volt a harmadik nagyobb német-magyar ellentét. Végül is rábeszéltük, hogy mennyünk tovább. Így még kilométerek következett járatlan utakon, magunknak vágva utat a bozótosba, amikor végre kiértünk egy kitaposott erdei ösvényre, annak segítségével meg vissza Abiskoba. Mire a fent említett kanyonhoz értünk, addigra megint egész sötét lett, de most azért még beláttuk jól, csak fényképet volt nehéz készíteni róla. Nem éppen ideális körülmények között le is mentünk a kanyon aljába és fényképezkedtünk a jégen.

Ezután kicsit bementünk melegedni oda, ahol előző nap voltunk. Ez egy nagy szállás minden jóval ellátva benn Abiskoban. A vicc, hogy a porta is zárva volt, senki nem volt ott, de semmi nem volt zárva. Bementünk a teljesen üres nagy épületegyüttesbe, felkapcsoltuk a villanyt és azt csinálhattunk amit akartunk, elég tipikus... ITT! Persze csodálkoztunk mi is rajta, de hát itt tényleg így mennek a dolgok, jah és persze kamera sincs ilyen helyen sehol sem. Kifele menet meg észrevettük a kiírást az ajtón, hogy holnap érkezik egy vendég és nekik ki volt téve a szobakulcs, hogy majd el tudják foglalni a szállásukat. Magyar embereknek nagy volt ott a késztetésük, hogy bemenjenek abba a szobába... de minket is megnevelt már kicsit Svédország, úgyhogy persze nem tettük. Viszont sört nem sikerült így vennünk, mert a bolt is zárva volt, minden zárva volt, úgyhogy fel kellett adnunk a számi sátorba való sörözés tervét.

Azért a sátorba visszatértünk azon az estén is (este… lehetett vagy du. 3-4) és most megtaláltuk a hosszabbító végét, úgyhogy volt világítás is. Készültek képek is. Majd ottani pihenés és megfagyás után visszaindultunk a szállásra, ami megint 3/4 óra sétálást jelentett sötét erdei úton. Fent leírtam, hogy milyen éjszakám után történt mindez, úgyhogy Márk meg Alex komolyan tisztelt, hogy bírtam végig, csak párszor kellett megállni 2 percre pihenni miattam, meg őszintén szólva nem kevésszer szédültem már kicsit, de így is nagyon megérte, kár lett volna kihagyni. Este ismét főzőcske, meg beszélgetés más népekkel, aztán elterjedt a hír, hogy látni az északi fényt.

Izgatottak lettünk egyből és siettünk le a folyóhoz, ott teljesen sötét minden, onnan nagyon jól lehet látni. És gyerekek mit láttam... nah mit... az ÉSZAKI FÉNYT! (Persze már láttuk egyből, hogy kiléptünk a házból, de jobb egy teljesen sötét helyről nézni.) Ez látni kell mindenkinek, de komolyan... nah de hogy mégis valamit írjak róla... mi épp egy szép zöld északi fényt láttunk, ami sokkal kiterjedtebb volt, mint hittem volna... kb. negyed égboltot betöltötte... mást nem tudok írni, ismétlem csak magam, mindenkinek a saját két szemével kell látnia ezeket a dolgokat... megint voltak mélyreható gondolataink, most épp az, hogy vajon hány ember láthatta ezt a családomban a felmenőink közül... Gondolom nem túl sok. Még egy, immár sokadik életre szóló élményemen voltam túl a lapföldi kirándulásom során.