Hej Hej!

Mint ahogy azt már beharangoztam, szüleim kijöttek Svédországba meglátogatni engem április 15-18. között...

Kocsi bérlésről és a többi előkészületről ha jól emlékszem, akkor már írtam elég bőven, úgyhogy most ez hanyagolnám is. Kocsival, Vikivel kimentünk a reptérre, biztosra akartunk menni, úgyhogy 3/4-1 órával korábban odaértünk, mint ahogy a szüleim landoltak a géppel.

Ez pont azon a napon volt, amikor kezdődtek a galibák a légi forgalomban a vulkán miatt. Itt kinn kb. minden másnap nézem meg a híreket, akkor is csak a fontosabbakat, úgyhogy amikor mi odaértünk a reptérre, én még semmit sem tudtam a vulkán aktivitásáról. VazzAirbe mi már nem bízunk, úgyhogy többször megnéztük a kijelzőn, hogy biztos időbe landolnak e, vagy megint valami miatt késéssel. Kb. a harmadik ilyen alkalomnál lettünk figyelmesek arra, hogy töröltek 3 járatot. Egyből nagy nyüzsgés is lett a reptéren, látszott hogy valami nem a normális kerékvágásban ment. Mindegyik Ryanair gép volt, úgyhogy elsőre azt gondoltam, hogy biztos csak az ő hibájuk.

Aztán Vikinek beugrott, hogy héjjjjjj én hallottam valamit egy izlandi vulkánról a hírekben, ami miatt probléma van a légiközlekedéssel. Én meg nézek rá, mint borjú az új kapura, hogy mi van? Vulkán Izlandon? Sok jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Ha igaz is lenne a hír, akkor se tudnám elképzelni, hogy attól miért ne lehetne repülni több ezer kilométerre, mi baj lehet belőle, ha elér eddig a hamu, ott a sok műszer, tudnak tájékozódni. Aztán egyre több minden gyanús lett, sorba törölték a járatokat, a hosszú listán percenként töröltek szinte újabb járatokat. A svéd tévét is láttuk, hogy kameráz, illetve rengeteg felháborodott és kétségbeesett embert is láttunk. A bejelentkező kapu meg kezdett egyre kihaltabb lenni, illetve egyre nagyobb az ellenkező irányú forgalom. Ekkorra kiderült, hogy Vikinek igaza volt, egy hülye vulkán miatt volt para, persze azóta már többet tudok róla. Utána olvastam róla és eléggé meglepő, hogy mit tud művelni a hamu a turbinákkal, illetve hogy mennyire megbénította Európa légi közlekedését. Nah mindegy, ezt a részét ti is szerintem ismeritek, úgyhogy ennyit a meghökkenésről. Azért lefényképeztem a kijelzőt, amin látszik hogy a magyar gépen kívül szinte az összes járatot törölték. Szüleimnek nagy szerencséje volt (azaz ha nem akarnak itt ragadni, akkor nagy szerencsétlenségük), hogy az övégé még pont ide tudott jönni, sőt utána haza is tudott menni a gép, szinte utolsóként arról a reptérről.

Miközben vártuk a szüleimet, elmentünk kicsit sétálni a reptér környékén, hogy jobban teljen az idő. És akkor kit pillantok meg... a Benikét, az Erasmusos német barátomat. Nem hittünk a szemünknek, hogy ott találkozunk véletlenül, főleg, hogy előtte egy nappal még egymás mellett ültünk svéd órán és akkor se derült ki, hogy bármelyikünk is készülne akárhova másnap. Első megdöbbenés után, már egyből levettem az arcán, hogy ő is a pórul jártak közül való és valahova nem tudott elmenni. Mint kiderült az amerikai haverjával épp Máltára készült pár napra bulizni, meg melegbe lenni, mert találtak iszonyat olcsón jegyet. Mondanom sem kell, az ő járatukat is törölték, úgyhogy először szomorkodtunk kicsit, aztán viccelődtünk a vulkánnal. Én meg felajánlottam, hogy ha már egy olyan ritka pillanat van, hogy süt a nap, lefényképezem őket a nappal szembe úgy, hogy csak ők látszódnak meg a nap és akkor majd azt tudják mondani, hogy ez Máltán készült. Egyébként erre a kis reptéri kiruccanásra gyakorlatilag a fél napjuk ráment, mert a reptéri busz csak 4 óránként közlekedik Linköping és Skavsta között.

Ezután már csak szüleim érkezésére koncentráltam gőzerővel, főleg amikor megláttam a kijelzőn, hogy landolt a gép. Vikivel egy-egy svéd és magyar zászlóval fogadtuk őket, ami elég vicces volt, mert addigra a nyüzsgő reptér teljesen kihalttá vált és körülöttünk is csak pár magyar volt, akik rokonaikat, barátaikat, ismerősüket várták.

Szüleim jöttek ki szinte először és jó volt őket újra látni. Nem csak a zászlóval fogadtam őket, hanem az egyik korábbi bejegyzésben már leírt pizza tésztával otthon, illetve a reptéren üdítővel, meg svéd csokival. Ezen kívül készítettem nekik egy egyéni kis útikönyvet is a városokról, ahova terveztem, hogy megyünk. Erre két estém ráment, mert sok minden le kellett fordítanom, illetve egyes helyekről alig ír a jó öreg Wikipedia. Én végig úgy készültem erre az egészre, hogy minél több mindent lássanak Svédországról, illetve minél jobban megismerjék, minél jobban élvezzék az ittlétüket. Erre pár nap kevés, úgyhogy mindent megterveztem, hogy mikor hova megyünk. Én ezzel is szerettem volna meghálálni azt, hogy az ő segítségükkel lehetek itt Svédországban 10 hónapot. Ők kicsit másképp gondolták, ők inkább úgy, hogy meglátogatják a pici fiúkat, illetve ellátmányt hoznak neki, hogy tudjon jó kis magyar dolgokat enni itt a távoli Svédországban is, illetve megnézzék hogyan is élek én itt.

Az útikönyvem utolsó mondata egy kérés volt, hogy ha van kedvük, akkor legyenek szívesek írni egy bejegyzést az itt tartózkodásukról a blogomba. Ők ennek eleget is tettek és nagyon örülök, hogy tényleg sikerült kicsit megismerniük Svédországot és olyan valós dolgok jöttek le nekik is pár nap alatt, mint nekem 8 hónap alatt.

Gondoltam ne vesztegessünk el egy fél napot, így a reptérről egyből a Linköping irányában lévő Norrköpingbe mentünk. Most a városokról részletesebben nem írok, amikor először láttam ezeket a helyeket, akkor azokról úgyis írtam bejegyzést itt a blogomban, úgyhogy azokat mindenki elő tudja bányászni, aki szeretné. Számomra ismerős és kedvenc helyeket mutattam meg szüleimnek. Ezután mentünk is tovább Söderköpingbe. Ezt a várost nagyon még én sem láttam, csak egy gyors autós körbekocsikázás során. Felmásztunk egy közeli kilátóra, ahova viszonylag normál lépcsőrengeteg vezetett fel. Vicces volt, hogy szüleim fújtattak, mint a gőzmozdony pár emeletnyi lépcsőzés után. Úgyhogy ősök, gyerünk sétálni többet otthon a dombokon, mint régen!:) Egyébként nem kell ehhez több mint 50 évesnek lenni, a kis tini Vikinek a lélegzését is lehetett hallani egész távolról a vége felé.:) Felérve aztán mindenki sóhajtott egy nagyot, ahogy meglátta a lenyűgöző tájat. Tudjátok svéd táj... pontosan egy bejegyzéssel ezelőtt írtam erről. Vicces volt, amikor szüleim már akkor paráztak, amikor én csak 10 méterre voltam a szikla szélétől, tényleg jó, hogy nem láttak kirunai kirándulásomkor...

Lefele már kellemesebb volt a többieknek az út, én meg a lefele vezető utat utálom mindig jobban, mert megfájdulnak a térdeim. Majd ezután végtelen hosszú séta után besétáltunk Söderköping belvárosába. Nah jó itt a belváros egy tér, a séta meg 5 perc volt. Kis város, de annál hangulatosabb. Van közvetlenül mellette, egy folyó, ami nyáron hajózható kisebb hajókkal, emiatt és a kisvárosi bája miatt sok turista látogatja nyáron. Útközbe azért még megvitattuk a fagyiétterem és a fagyizó dilemmáját, Viki nem engedett az álláspontjából.:) Miután megnéztük a kis városkát, találkoztunk Viki anyukájával, majd megmutattuk szüleimnek is az előző bejegyzésben sokat emlegetett tipikus svéd házukat. Nem súgtam apukámnak, de neki is feltűnt, hogy belülről tágasabb a ház, mint amilyennek tűnik kívülről, illetve kanok megnéztük még egyszer a piros nyilat is, bocsánat a tűzmadarat. Be is esteledett ezután (itt már hosszabbak sokkal a nappalok, mint otthon bebebeeeee), úgyhogy hazaindultunk. Én vezettem, sokat nem láttam, mert az úton feküdt a nap, és pont abba az irányba is mentünk. Örültem, hogy megmaradt a retinám és nem égett szénné.

Linköpingbe érve egyből jöttünk a corridoromba, kicsit perverz örömmel mutattam meg anyukámnak, hogy nézd milyen undorító a konyha, én itt élet 8 hónapja. Persze tudták, hogy ez a látvány fogja őket fogadni, mert már mondtam nekik többször. De azt is mondtam, hogy eszükbe ne jusson kitakarítani, mert más mocska, illetve 4 nap múlva ugyanúgy disznóólnak fog kinézni. Nah most lehet tippelni, hogy szerintetek fullra kitakarították e vagy sem. Hát persze, hogy ki, csak nem bírták ki. Mindegy azért örültem neki, de tényleg nem kellett volna. A pizzát aztán megcsináltuk közösen, jól tele is lettünk. De a pizza még mindig nem fogyott el, úgyhogy rátukmáltam (nem nagyon kellett) Lukasra. Aztán kicsit ott is maradt beszélni, bemutattam szüleimet, meg ittak apukámmal pálinkát. Persze ez Lukas nyelőcsövének már nem idegen pia, próbálta már korábban is velem nem egyszer. Mikor már végeztünk kajával, beszélgetéssel, elvittem őket haza, azaz az ideiglenes szálláshelyükre, még pontosabban Viki lakásába. Az azért otthonosabb meg tisztább is, bár igazából holt mindegy, mert apukám csak lepihent a piros kiegészítő ágyra egy pillanatra és azzal a lendülettel be is aludt, de szerintem aközött se telt el sok idő, hogy anyukám letette a fejét az ágyba és hogy elaludt. Vikivel nekünk se volt alvási gondjaink corridorba, azaz de, reggel. Időbe kellett indulni, sűrű volt a program.

Első teljes napot végül is Stockholmra szántuk. Ami már a hihetetlen kategóriát súrolja, az az volt, hogy odafele menet az autópályán elkezdett szakadni nagy pelyhekben a hó. Persze később kiderült, hogy nem csodát láttunk, mert rá egy hétre is láthattam szakadó hóesést. Döbbenet tényleg mi van itt és nehogy azt higgyétek, hogy ez itt normálisnak számít... sok-sok éve most volt a legkeményebb tél itt, illetve a tavasz is melegebb szokott lenni általában (tavasz még mindig nem igazán van itt). Mire odaértünk Stockholmba addigra viszont szerencsére viszonylag jó idő volt, csak borús. Sikerült megtalálnunk az olcsó parkolót is aztán mentünk Vasa Múzeumba, ami az egyik legkülönlegesebbnek számít egész Svédországban. Másodszor is érdekes volt látni, illetve a várost is bejártam még egyszer a szüleimmel. Jártunk viszont olyan kisebb és régebbi sétálóutcákban, amiket eddig nem láttam. Ezen után nekem talán a legnagyobb élmény mégis talán az volt, mikor felmentünk a TV-toronyba. Ott még sohasem jártam és onnan lehetett látni szinte az egész várost, illetve a szigetrendszert, amire épült, a túlsó irányba pedig egy konténerkikötőt. Körbe le is fényképeztem mindent, majd feltöltöm Facebookra. Ismételten este lett mire hazaértünk Stockholmból, útközbe pedig még kidobtuk Vikit Norrköpingbe, mert ő ment a Mónihoz. Este a corridorba érve mi fogadott minket... retkes konyha. Kitettek magukért a corridor társak, mert én mondtam, hogy pár nap múlva ugyanolyan koszos lesz, de hogy egy nap alatt ennyire, az még engem is meglepett. Erre szüleim mit csinálnak... elkezdtek megint takarítani. Tényleg nem lehet őket lelőni.:) De másodszorra már nem csinálták olyan agresszívan, csak a nagyját. Aztán anya féle gulyásleves után tértünk nyugovóra.

Másnap indultunk Göteborgba. Messze van, úgyhogy időbe indultunk hárman, szerencsére GPS-szel felvértezve, mert bár annak idején sikerült gépészekkel bemenni a városba, de kifele egy labirintus volt, ahonnan nehezen kecmeregtünk ki GPS nélkül. De komolyan, még GPS-sel is 2-szer rossz irányba mentünk, annyira összevissza és sűrűn kellett lehajtani erre-arra. Eszembe is jutott, hogy gépészekkel mennyit keveregtünk és amikor már azt hittük, hogy kiértünk akkor egy újabb hosszú autópálya aluljáró, alagút után megint benn találtuk magunkat, vagy egy rossza hídon. A lényeg, hogy megnéztük szüleimmel is Göteborgot, megnéztük a hajómúzeumot is újból, amit én megint élveztem. Estére értünk haza és az aznapi menü pedig anya féle pörkölt volt. Utána este (meg már előtte is), azért ment már a para, hogy szüleim vajon haza tudnak e menni holnap, illetve, hogy érdemes e egyáltalán kimennünk a reptérre. Mivel légtérzárat hivatalosan nem hosszabbították még meg annyira, így a gépet se törölték még hivatalosan vasárnap este, amikor megnéztük. Másnap aztán laptoppal meg hozzá való autóstöltővel vágtunk neki az útnak, azaz csak Linköpinget néztük meg, de bepakoltunk mindent úgy a kocsiba, hogy ha kell, akkor tudunk menni reptérre egyből időben.

Először megmutattam szüleimnek az egyetemet. Ami kicsit szemetes volt, mert előtte nagy Kravall volt ott, mi pedig vasárnap reggel mentünk oda. Persze még így is 8-szor tisztább és szebb, mint bármelyik otthoni egyetem, illetve hétfőre úgyis polir lesz megint minden. Megmutattam nekik pár épületet belülről is, néha el is morfondíroztunk (ajánlanám Ne lopj. című bejegyzésemet:P) és ők is elképesztőnek találták a különbségeket. Talán most már értik, miért is vagyok el ennyire itt, a jót azért könnyű megszokni. Lehet nagyképűen hangzik, de annyira nem érdekel mert ez az igazság: nagyon furcsa lesz visszamenni BME-re és például K épületbe szeptemberbe. Mármint a retek miatt és a leharcolt állapotok miatt, nem beszélve a csöppet sem segítőkész ideges tanárok miatt.

Ezután végre valahára Linköpinget is megmutathattam szüleimnek. Féltem, hogy a végére nem is látják a várost, ahol élek. Addig csak a corridoromat, meg Viki lakását látták Linköpingből és a várost mindig elkerültük. Megmutattam nekik a főbb helyeket aztán kis bevásárlás után ideje volt, hogy útnak induljunk a reptér felé. Azaz előtte a Maxba (tudjátok svéd meki) megálltunk enni. Közbe pedig Viki a hátsó ülésen nézte a laptopon, hogy most érdemes e kimenni reptérre vagy sem. Hát persze, hogy nem, teljes légtérzár volt Magyarországon meg Svédországban is, teljesen lehetetlen volt aznap hazajutniuk repülővel. Sőt pár napra rá is, mert akkora káosz lett, sőt még WizzAir rendszere is felmondta a szolgálatot, meg hiába hívogattuk őket egész nap a magyar, illetve a nemzetközi számon is. Kezdett kirajzolódni a kép, hogy esélytelen akár csak a következő hét első felében hazajutniuk, még akár busszal is képesek lettek volna hazamenni, de az is csak péntekenként megy. Égtek a vonalak, jöttek a különböző lehetőségek és végül született egy megoldás, aminek segítségével haza tudtak jutni hétfő estére. Persze nem kis áldozatok híján, de sikerült.

Csak a megoldást mondom, az oda vezető utat nem. Sikerült leszerveznie apukámnak, hogy két barátja kijöjjön értük az autónkkal Rostockig, azaz Észak-Németországig. Ez röpke 1200km-re van Szekszárdtól. Igen ám, de ehhez nekem le kellett vinnem őket teljesen Dél-Svédország alsó csücskébe, mindezt úgy, hogy másnap 8-kor mentem Nordic Culture-ös kirándulásra. Úgyhogy, gyorsan megvettük a kompjegyet szüleimnek a neten (az is röpke 7 órás út) és indultunk Trelleborgba, ami 450 km-re van Linköpingből. Hazafele ugyebár csak én tudok vezetni, úgyhogy odafele apukám vezetett, el is indultunk vasárnap délután. Mikor odaértünk megkérdeztük nekik mindent, sajnos angolul ők nem tudnak, úgyhogy nem volt a legjobb otthagyni őket, de muszáj volt, hogy visszaérjek és tudjak kicsit aludni a kirándulás előtt.

Ránk sok órás iszonyat unalmas út várt, szerintem a világon nincs még egy ennyire unalmas autópálya, mint Svédországban. Erre már többször rá kellett jönnöm, főleg hogy a sebességkorlátozás itt 110km/h, amit be is tartottunk, mert a büntetés horribilis. 110 pedig egy új autónak szekéren való 15-tel való utazásnak felel meg. A lényeg, hogy hazaértünk, szétuntam magam teljesen a tempomattal (különben nem lehet tartani 110-et), főleg hogy Viki bealudt mélyen. Szüleimre viszont hosszabb út várt, ők sok órát vártak kompra, sok órát vártak a kompon és sok órát vártak a barátaikra a kompkikötőben és sok órát utaztak utána még haza. Apukám ahogy hallom egy hős volt és ő vezetett hazafele.