Hej Hej!

Sok mindenről szerettem volna/szeretnék írni, de most már azoknak a dolgoknak fele se lesz megörökítve szavakkal. Azért pár dologról írok, amik mostanában történtek velem, mégse vesszen minden kárba, bár valószínűleg ezek a dolgok örökre megmaradnak a fejemben...

Nem időrendben írom a dolgokat, csak ami éppen eszembe jut. Kezdeném először is azzal, hogy meglátogatott engem egy magyar barátom, aki legyen mondjuk KP a továbbiakban.:) Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy KP, aki kijött meglátogatni magyar barátját TZS-t. Már régóta tervezte KP, hogy megteszi ezt a sorsdöntő lépést, de végső elhatározására csak tavasszal került sor. Akkor aztán történ az, hogy megvette kilóra a VazzAir különleges jegyét, ami KP-t repülésre tanítván segített eljuttatni KP-t a távoli, zord és vikingek által őrzött Svédországba. Ottan aztán landolván elkullogott a vikingek féltő szemei elől és egy hasábbádogba menekülvén eliramodott gyáva módjára egészen Linköpingik. Ottan aztán a hatalmas, félelmetes és szőke vikingek között várt rá egy kicsi, szelíd, barna honfitársa, aki aztán boldogulni segített KP-nek ezen ijesztő és távoli tájon.

Nah jó befejezem, mert így sosem végzem. Meg nem is igaz az utolsó mondat, mert amikor el akartam menni oda, ahol tudtam, hogy le fog szállni KP, akkor buszra sietve meglátott Matthias barátom és volt olyan kedves, hogy elvitt kocsival és várt velem együtt az állomáson. Meg voltam győződve, hogy hatkor ér Linköpingbe KP, de 6:23-ig csak nem ért oda. Ez azért izgalomra ad okot itt Svédországban, mert itt nem késnek soha a járatok, vagy ha igen, akkor kizárt, hogy ennyit. Írtam is SMS-t és kiderült, hogy még 30km-re van kb., úgyhogy mondtam Matthiasnak nyugodtan mennyen haza, ha gondolja. Végül más megoldást találtunk, elmentünk az IKEA-ba kajálni egyet és végül KP-nek kellett ránk várnia 20 percet. Én vittem magammal a kis fényképezőgépemet, megörökítettem minden pillanatot, majd mutogathatja a kis KP unokáknak, hogy a nagypapa Svédországban járt. Egyébként jó volt találkozni megint egy magyarral itt Svédországban. Uhhhh kicsit pörgetni kéne a dolgokat, mert most nincs időm hat oldalas bejegyzést írni, főleg egy hat oldalas bejegyzés után.:P Elmondom gyorsan az estéket meg a nappalokat külön-külön.

Összesen négy éjszakát töltött itt, volt neki kényelmes matrac, amit még Norbi hagyott rám, úgyhogy igen jó dolga volt. Miért beszélek éjszakáról, nincs is éjszaka, maximum estéről lehet beszélni ilyen világosban. Nah mindegy, hogy nevezem, a lényeg, hogy egyik este sem maradtunk itthon. Itt szinte minden este valakinek a búcsú bulija van, vagy sokszor csak búcsúestnek nevezhető, mert ezek már nem igazi bulik. Egyrészt egyre kevesebb ember van itt, így a buliban az emberek száma is jóval kevesebb, illetve ezeken az estéken inkább a búcsúzkodás van főszerepben, ami szomorú, és nem a buli, ami vidám. Egy nap kivételével minden nap ilyen búcsú buliba, vagy búcsúestre mentünk. Ezt részletezni jobban szerintem felesleges lenne. De a csütörtöki este azért más volt, az tipikus linköpingi csütörtök volt. Ez azt jelenti, hogy elő buli az egyik korridorban, aztán 10 előtt biciklivel be a városba a Plata nevezetű helyre. Ez sikerült is, időben odaértünk, hogy ingyen be tudjunk menni. Egyébként az elő buli az én korridoromban volt most. Ahhoz képest, hogy mostanában már nem olyan jók a bulik a fent felsorolt okok miatt, az a csütörtöki Platazás egész normális volt, olyan, mint máskor. Jól is éreztem magam és szerencsére KP is, aki könnyen beilleszkedett a jó fej spanyolok és többi ismerősöm közé. Párszor magára is hagytam, persze nagyfiú, tud magára vigyázni, de tényleg el volt a barátaimmal. Láttam itt már barátaimnak hazai barátait, akik nem érezték magukat itt annyira jól, mert az idő sem volt jó, meg mindenki és minden idegen volt nekik itt. Ezt szerencsére KP-nál nem volt tapasztalható.

Nappalokat próbáltuk a leghasznosabban eltölteni. Sajnos három hét ragyogó napsütés után pont elromlott az idő. Végig esős és borús volt, így egyik tervemet kapásból feladtam, mégpedig azt, hogy elviszem az egyik tó partjára, ahol egy folyó folyik bele 13 zsilip után. Természetesen Linköpinget megmutattam neki egyik nap, sőt még a katedrálist is belülről, ez saját elmondása szerint kb. az első alkalom volt, hogy magától bement ilyen objektumba. Megmutattam a folyópartot neki, illetve ittunk is egy jó svéd sört, ami 7,3%-os alkoholtartalmú. Ezután megmutattam az egyetemet, ahol tanulok. Neki is érdekes volt a különbséget látni otthoni és itteni viszonyok között, tényleg teljesen más, de erről már írtam többször.

Egy másik nap elmentünk Norrköpingbe, még ezelőtt mondta Viki, hogy pont jókor megyünk, mert aznap ballagtak el sok gimnáziumból/középiskolából és ezt igen egyedien ünneplik, majd később részletesebben írok erről. Norrköpingbe LiU-kártyával ingyen át lehet menni ugyebár, úgyhogy KP-nek is beszereztünk egyet, így ő aznap az amerikai Lukas volt. Megmutattam neki a város legfontosabb részeit, sajnos sok idő nem volt rá, mert ritkán jártak már az egyetemi buszok, mivel ez már nem szorgalmi időszak. Városnézés után elmentünk a kedvenc kebabosomhoz is, ahol szerintem a legjobb kebab van itt Svédországban, persze csak azok között, amiket próbáltam. Jó fejek voltak, amikor megkértük őket, akkor ingyen be is tudtuk csomagolni a maradékot és haza tudtuk vinni. A Linköpingbe jövő buszt, ami nem mellékesen az utolsó egyetemi busz volt aznap, azt majdnem lekéstük, csak futva értük el. Ugyanúgy, mint másnap a Stockholmba menő buszt.

Meséltem már a Plataban való bulizásról, de azt nem mondtam, hogy ott zárásig maradtunk, azaz éjjel háromig és csak utána tekertünk haza. Reggel nyolckor viszont ment a busz Stockholmba, amire már volt jegyünk. Be is állítottam az ébresztőt biztonság kedvéért 6:30-ra, gondoltam akkor nem kell sietni, tudunk reggelizni ilyesmi. Nah igen ám, de véletlenül 7:30-ra állítottam be. Kelek föl, nézem a buszokat, hogy legkésőbb melyikkel érünk be buszpályaudvarra 8 előtt. Meg is találtam, nézem, hogy mikor van itt Rydben, ránézek az órára és látom, hogy többet mutat, mint amikor megy az utolsó számunkra megfelelő busz. Magyarán úgy kellett odaérnünk, hogy szinte gyorsabbnak kellett lennünk, mint a busz, úgy hogy szinte fel se keltünk, sőt KP még fel se kelt és bennem is csak akkor tudatosult, hogy rosszul állítottam be az ébresztőt. Egyből para, adrenalin, minden, úgyhogy keltettem KP-t és mondtam neki, hogy most azonnal el kell indulnunk, vagy ugrott Stockholm. Nem nagyon fogta fel, amit mondtam pár óra alvás után. Amúgy még jó, hogy nem nyomtam telefonom ébresztőjére szundit, akkor ugrott volna pár száz korona.

Nah pár perc múlva már a bicikliken ültünk, szerencsére volt kettő és indultunk a buszpályaudvar felé. Annyira kevés idő volt odaérni, hogy sokáig nem is hittem, hogy odaérünk, csak gondoltam próba szerencse. Mentem már elmebeteg tempóba oda, de most annál is kevesebb időnk volt, hogy odaérjünk. Persze úgy, hogy pár órát aludtunk és full fáradtak, éhesek és szomjasak vagyunk. Én bátorítottam KP-t, hogy ne adja fel, mennünk kell, még jobban, mint amennyire csak tudunk, mert olyan tempóval nem érünk oda. Tényleg eszeveszett tempóba tekertem én is, KP meg kicsit lemaradva utánam. Én falubájkkal mentem, aminek szerintem kihasználtam a maximális sebességét, ennél gyorsabban már nem lehet tekerni szegényt. Le is esett a lánc, persze ennek javítása már rutinból megy, kb. 15 volt és már hajtottunk is tovább. KP meg mindig csak távolodott én meg ordítottam, hogy nagyon mennünk kell, mert le fogjuk késni a hülye buszt. A pályaudvar közelében pl. átmentünk vagy öt piros lámpán, úgy hogy kocsik is várakoztak a kereszteződésben. Ezt otthon biztos nem mertem volna, de itt még a szabálytalankodóra is figyelnek, azaz olyan óvatosan mennek, hogy a szabálytalankodót sem ütik el. Ezt ki is használtam azon a reggelen. A távolba már láttam a buszt, tudtam, hogy egy perc van vissza, márpedig itt időben indul minden. Elválasztott még egy négy sávos út a busztól, ott is átmentem a piroson, aztán tekertem, ahogy csak bírtam és utolsó métereken leesett megint a lánc, de akkor nem álltam meg (nem is tudtam volna, mert akkor nincs kontra), csak lábbal rolleroztam magam tovább és be a busz elé, hogy véletlenül se tudjon elmenni nélkülünk. Ledobtuk csak a kerokat a járdára, összekötöttük őket és felszálltunk a buszra. Elértük. Persze majd elhánytuk magunkat a nem alvás, tegnapi ivászat kiszárító hatása és az éhség utáni durván kihajtás után. Persze nem volt nálunk semmi, egy csepp víz sem. Én mikor leültem nem bírtam felkelni, csak koncentráltam, hogy ne hányjak, de KP nem bírta a szomjúságot és odament a buszsofőrhöz megkérdezni, hogy a WC csapjának vize iható e. Én mondtam neki előre, hogy dehogyis, de azért csak megkérdezte. Kicsit eltársalogtak, hogy mennyire is szomjas KP és újabb dolog, ami csak itt lehetséges. A buszsofőr odaadta a saját vizét, hogy igya meg azt, és mondta, hogy csak a palackot adja vissza utána. Egyik helyen ahol megálltunk, ott sikerült is újratöltetni, szóval nem haltunk meg a buszon, odaértünk Stockholmba.

Nem mondom, hogy hála pár sajtburgernek ismét volt energiája a testünknek, mert nem hiszem, hogy az annyira sokat ért. De legalább úgy éreztük, hogy igen. KP-nek megmutattam Stoki egyik legjobb részét először, mert az esett útba. Ez a hely pedig a Királyi Palota és környéke. Majd lesétálva elsétáltunk egészen a Vasa Múzeumig, mert már előre az orrára kötöttem, hogy azt az egy múzeumot feltétlenül meg kell néznie. Az a leghíresebb itt Svédországban, és ha már itt jár, ki ne hagyja. Hát nem is hagyta ki, én azért nem akartam fizetni megint, hogy lássam harmadszor is, úgyhogy én kint megvártam. Járkáltam is egy órát a környéken, néztem a ballagókat (később később leírom:P), meg sétáltam a parton, meg egyik helyről pont jó rálátásom volt a vidámparkra és azt néztem vagy negyed óráig. Ott aztán ment a sikítozás. Nem is csoda, láttam ott egy-két durva hullámvasutat, tornyot. Amúgy jól néz ki, hogy közvetlenül vízparton van, sőt a körhinta egy stégen áll. KP-vel találkozva aztán közöltem a rossz hírt, mégpedig hogy para van, mert lemerült a telefonom és csak SMS-ben van meg a jegyünk a hazaútra. Volt időm végiggondolni, hogy mit is kéne csinálnunk, miközben vártam rá. Először az jutott eszembe, hogy mindegy, felszállunk a vonatra és megmondjuk a kallernak, hogy miért nem tudjuk megmutatni. Itt Svédországban még ki is nézem belőlük, hogy ez nem probléma és elhiszik nekem, illetve sejtésem szerint a nevem alapján le is tudná ellenőrizni a ketyeréjével, hogy tényleg vettem e jegyet. Aztán eszembe jutott, hogy államoson jegypénztárnál biztos tudnak segíteni és kinyomtatni nekem a jegyemet. Ez volt a legésszerűbb megoldás, úgyhogy vissza is gyalogoltunk állomásra, közben persze várost néztünk.

Azért nem hagytuk a legvégére az ügyintézést, tudjátok itt Svédországban állandóan mindenhol sor van és sorban kell állni nem keveset. Így volt ez most is, de kivártuk a sorunkat, aztán mondtam pénztárosnak, hogy mi történt. Nehéz szülés volt, de sikerült rábeszélni, hogy nyomtassa ki. Azért kétszer csúnyán szemmel legyilkoltam, de tényleg. Elsőre, amikor azt mondta, hogy vegyek új jegyet, mert nem tudom megmondani semmi adatát a jegyemnek csak a foglalási nevet. Ehhez hozzátartozik, hogy last minute jegyet sikerült vennem 99SEK/fő áron és ha ott, pár órával indulás előtt akarok venni jegyet, akkor az sok száz korona, sőt akár ezerig is felmehet. A második szemmel való legyilkolás pedig az volt, amikor mondta, hogy vegyek új akksit a telefonomba. Egyrészt HTC telefonhoz nem találok bárhol akksit, másrészt gondolom nem kis kiadás, harmadrészt új akksi sincs feltöltve. Persze ha már mobilos boltba mentem volna, akkor előbb beszélem volna rá az eladót, hogy adjon egy töltőt és kicsit töltöm nála a telefonomat. Sokat érveltem a nevemmel, hogy magyar vagyok, különös nevem van, az életben nem talál a rendszerben még egy ilyen nevű embert, személyivel meg tudtam magam igazolni ugyebár. Nagy nehezen azért kinyomtatta a jegyem, de kallernak ráírta azért, hogy nincs igazolva se a jegy száma, se a telefonszám. Persze az ellenőrt nem is érdekelte, simán elfogadta, sőt csak ránézett első lapra és köszönve visszaadta, amikor minden úttal kapcsolatos információ a második oldalon volt.

Nah de most már következzen az az állat ballagási hagyomány, szertartás, felvonulás, vagy nevezzük aminek csak akarjuk. De hogy most azonnal átvenném ezt a szokást az biztos. Egyszerűen tényleg nagyon állat. Mondjuk ehhez kell egy nagyváros is. Nah de a szokás röviden: elballagott diákok felmennek együtt egy kamion platójára hatalmas hangfalakkal együtt meg szerintem több száz sörrel és egyéb piával és egész nap a várost járják körbe-körbe, miközben a bömbölő zenére ordítanak, kürtöt, sípot használnak, illetve a kamionos is dudál és az összes autó is dudál nekik, ezzel gratulálva. A kamionok pedig fel vannak díszítve írásokkal és növényekkel. A kamionon lévő frissen végzett gimisek/középiskolások pedig isznak, ordítanak, mutogatnak, sört locsolnak egymásra és mindenhova és jobb hangulat van, mint régen a Budapest Parádé bármelyik felvonuló kamionján. Ezt mindenkinek látnia kéne, sőt nem is látnia, hanem átélnie. Mégpedig a kamionról és nem csak az út széléről, ahogy ezek állat mód ünnepelnek. Norrköpingbe is láttunk pár ilyen kamion, már ott is nagyon megtetszett, nah de Stockholmban... OMG... elképesztő volt komolyan. Például olyan mennyiségű sört ivott és locsolt szét ott mindenki a kamionokon, hogy mindenki teljesen átázott volt a sörtől, sőt amikor a kamion elment mellettünk még szabad téren is igen durva sörszag terjengett. Ezen kívül láttunk olyat nem egyszer, hogy indulásnál szabályos folyamként folyt ki a sör a platóból. Pár kamionnál már a ruhák is lekerültek, többen félmeztelenek voltak, vagy egy szál melltartóban tomboltak. Sörmennyiségre visszatérve láttuk egyik kamion pisiszünetét és hihetetlen mennyiségű doboz és üveg volt a platón az emberek lába alatt. Amikor kinyitották a plató ajtaját, akkor például egy rakás doboz és üveg ömlött ki belőle. Persze itt az üres üveget senki sem dobálja szét, mint ami otthon lenne egy ilyen alkalomnál. Ami még idetartozik, hogy ezekben a napokban mindenki teljesen toleráns velük szemben. Az összes autós dudál nekik, feltartott hüvelyujjal gratulálnak és senki sem fújol, hogy jelentősen lelassítják a forgalmat, illetve a rendőrök sem avatkoznak közbe. KP-vel a végén már egy órán keresztül csak ezeket a kamionokat néztük, ahogy köröznek Stockholm központjában lévő körforgalmában. Össze-vissza járkáltak a kamionok, de volt hogy a körforgalomban 7 kamion is volt egyszerre. Persze emiatt kb. 10 méterenként rendőr is állt, de ők is jó fejek voltak, sőt pár spanolt is a kamionon lévőkkel, meg az autósokkal is normálisak és mosolygósak voltak, amikor kellett valamit intézkedni velük szembe. Sőt egyik-másikra még valamennyi sört is spricceltek és akkor se keltek ki magukból. A gyalogosok pedig megállnak, integetnek és fényképezik őket. Az emlegetett körforgalomnál meg szabályos tömeg alakult ki a végére. Hihetetlen egy feelingje van, szívesen átvenném ezt a szokást a bankett helyére vagy mellé. KP csak egy dolgot nem értett, hogy mit ünnepelnek, amikor nincs is érettségi vizsgájuk. Az számára nem elfogadható, hogy csupán a ballagást, illetve itt sokan elmennek dolgozni pár évre gimnázium után, szóval a kötött tanulmányainak végét is ünneplik sokan.

Még egy szép KP-s sztori van, mégpedig a hazamenetele. Szerintem csak neki nem tűnt fel, hogy netes becsekkolás után kapott papírt is ki kell nyomtatni a jegy mellé, pedig erre figyelmeztetnek kétféleképpen is, összesen hatszor. Azért megoldotta, ha kíváncsiak vagytok az egész sztorira, akkor kérdezzétek KP-t, talán elmeséli kommentben.

Most következzen kicsit más. Például amikor egyik vasárnap elmentünk Bergbe. Ez az a hely, amiről régebben is írtam, de ebben a bejegyzésben is, hogy tóba folyik egy folyó 13 zsilip után. Nem is maga a hely lényeg most, mert már láttam számtalanszor, hanem hogy tópart, vízpart. Az idő nagyon jó volt, meleg is volt, úgyhogy úgy döntöttünk spanyolokkal, meg Matthiassal szombaton, hogy elbiciklizünk oda másnap. Vicces volt, hogy francia barátomtól kaptam ezután az SMS-t, hogy nincs e kedvem a tóhoz biciklizni másnap, mert hogy többen tervezték. A vicc, hogy a két társaság tényleg külön-külön tervezte meg ugyanazt a dolgot. Így történt az összeolvadás és még sok ember csatlakozása, így amikor Ryd centrumban gyülekezett a nép, akkor a végére már kb. 30-an voltunk.

Jó volt, mert mindenki ismerős volt, így a jó hangulat szinte garantált volt aznapra. El is indult a nép, gyorsan ki is derült, hogy egy-két lány fizikailag kipurcan pár kilométer biciklizés után, így szétszakadozott a társaság kisebb csoportokra, ami aztán újra egyesült a tóparton. A nap egész nap sütött, felhőknek se híre se hamva nem volt, 30 jó fej cserediák tudott egy kellemes napot együtt tölteni. Erasmusos élet nem csak bulikról szól és ez nekem nagyon tetszik. Aznap előkerültek a játékok is, frisby, rocket, strandröplabda és minden egyéb strand játék. Mindenki vagy napozott, vagy játszott, a bátrabbak pedig néha-néha bemerészkedtek a vízbe. Általában csak a két zsilip közötti kicsit melegebb vízbe és nem a tóba.

Egyszer csak elhatároztam magam és még pár ember, hogy most csak azért is bevállaljuk a tavat, ha már itt vagyunk. Én rühellem a hideg vizet és nem is keménykedek, hogy bírom. Ezen kívül úszni sem szeretek túlzottan, de azt gondoltam, ha már itt vagyok Svédországban, akkor bevállalom. Több lehetőségem nagyon úgysem lesz, hogy újból egy tóban fürödhessek Svédországban, nem beszélve arról, hogy sohase gondoltam volna, hogy ilyen bekövetkezhet, vagy lehetőségem lesz rá valaha is az életemben. Még amikor kijöttem Svédországba akkor sem, mert tudtam, hogy itt soha sem tudnak igazán átmelegedni a vizek, pláne nem ilyen hosszú és kemény tél után. Főleg nem az a víz, ami pár hónapja úgy be volt fagyva, hogy járkálni lehetett rajta és azóta a levegő hőmérséklete nagyon-nagyon ritkán érte el a 20 fokot. De most az egyszer elszánt voltam és megfogadtam, hogy azért is bemegyek a vízbe. Elsőre a gyorsabb és nem olyan kínzó utat választottam és berohantam egy eltökélt pillanatomban és azzal a lendülettel fordultam is vissza, ugyanis a hideg szó az nem jellemzi kellőképpen, hogy mennyire hideg volt. Tényleg iszonyatosan, kegyetlen hideg volt. Amikor kirohantam belőle, a szívem majd kiugrott, annyira dobogott, hogy azt hittem ott esem össze és meghalok. Szerencsére ez nem következett be.

Ezután nem tudom, honnan jött a bátorság újból bemennem abba a vízbe, de második alkalomnál már benn is maradtam kb. 20 percre és a fejemet is többször beleraktam. Kegyetlen hideg volt, de ha az ember mozgott és nem gondolt arra, hogy milyen hideg még el is lehetett viselni. Amikor kijöttem és megnéztem, hogy például mennyire hideg a lábam... fagyasztóból szoktam kivenni ilyen hideg dolgokat. Ami meghökkentő, hogy a helyiek viszont simán pancsikálnak abban a vízben és láttam több gyereket is bent játszani a vízben minimum egy órán keresztül. Ez szerintem egyáltalán nem normális, de legalább megmagyarázza, hogy több északi nép miért bírja olyan jól a hideg vizet. Egyébként Erasmusosok fele bement a vízbe több-kevesebb időre. Kemény volt nagyon, de megbántam volna, ha nem próbálom ki, így meg egy élménnyel gazdagabb lettem.

Azaz aznap sok élménnyel gazdagabb lettem, például amikor a frisbyt sikerült bedobnom két zsilip közé, ahova még be lehetett volna ugrani, mert 4 méter mély volt a víz, de egyrészt nem lett volna nagy kedvem a jéghideg vízbe csak úgy ugrálni, másrészt kimászni nem tudtam volna sehol. Viszont találtam egy létrát, amivel partközelbe piszkáltuk és fentről ketten tartva pont leértem a lábammal a vízszintig és összeszorítva lábammal fel tudtam emelni. Utána néztük, hogy az a létra direkt úgy van kialakítva, hogy be lehet támasztani és lehet használni arra, hogy ki tudjon jönni az ember, aki beesett két zsilip közé és nem tud kijönni. Ezután a helyi kemény ugráló gyerekek meg is kértek, hogy hagyjuk ott a létrát, aztán ugráltak egy csomót. Ami viszont félelmetes volt, hogy egy másik zsilipnél tényleg jó magasról ugráltak, szaltóztak és néha rosszul értek a vízbe. Mikor a létra helye felé mentem később, akkor láttam csak, hogy mellette ott van egy sima hosszú bot is, kampóval a végén, pont amiatt, ha valaki valami tárgyat beejt, akkor azzal ki lehet halászni. Későn vettem észre, de mentségemre, hogy azt a kampót valószínűleg nem lehetett volna beleakasztani abba a frisbybe.

Egész nap a szabad ég alatt voltunk, azaz pontosabban egész nap a tűző napon. Egyszer már napoztam kicsit, meg többször félmeztelenül frisbyztem már előtte, de azért eléggé fehér voltam, ezért be is kentem magam, hogy le ne égjek, illetve sapkát is végig hordtam. De fehér bőrömnek ez nem volt elég, úgy leégtem, hogy csak na és tiszta rákvörös voltam. Ezt más nyelvekben is így mondták, mert mondták többen, hogy rákvörös vagyok az esti strand buliban. Mondanom sem kell mennyire fájdalmas volt, illetve nem is tudtam pulcsit hordani aznap este. Nem beszélve arról amikor vállveregetéssel köszöntek a barátaim. Akkor ismét előkerült a gyilkos tekintet.

Ezen kívül pókereztünk is a fűben, Matthiasnak volt annyi esze, hogy elhozza a zsetonkészletét. Sokáig elhúzódott, már kezdtek hazaszállingózni az emberek, sőt a végére rajtunk kívül csak pár ember maradt. A pókerezést végül befejeztük idő előtt, amikor már annyian estek ki, hogy csak én maradtam egy haverral, akkor megegyeztünk, hogy döntetlen kettőnk között és mennyünk mi is haza. Mikor kezdtünk hazatekerni, akkor persze, hogy megint leesett a lánc, David meg is várt és mikor beértük többieket, akkor tudatosult bennem, hogy milyen lassan mennek a többiek. Egymásik spanyol haverral ezt meguntuk és elkezdtünk egész tempósan menni. Neki normális keroja van, nekem a falubájkkal egy-két kanyar hajmeresztőnek tűnt akkora sebességgel, de így élvezetesebb volt. Amit nem akartam elhinni, hogy 15-20 perccel előttünk induló lányokat beértük, mert ők teljesen kipurcantak és utolsó kilométereken már csak tolták a bicikliket.

Hazaérve nem is volt sok időnk a beach party előtt, úgyhogy kb. át se kellett öltöznünk és mentünk a buliba. Megszületett az a kép is, amin a valaha volt legtöbb Erasmusos barátom, ismerősöm szerepel, nézzétek meg Arckönyvön, tényleg jó látvány az emberrengeteg. Egyébként három olasznak volt búcsú bulija. Ezen kívül mostanában heti hatszor mentem valakijének a búcsú bulijára, ami nem is igazán buli, de ezt már említettem. A beach party az például normális buli volt, meg ezen kívül volt még pár ehhez hasonló, de általában csak 10 maximum 20 ember jön össze egy ilyen alkalomkor és nem a buli az elsődleges, hanem a beszélgetés, a nosztalgiázás, a szomorú búcsúzkodás és persze egymás svéd zászlójára írás. Ilyenkor érzi mindenki, hogy itt van megint a búcsú ideje valakitől, vagy éppen valaki búcsúzik mindenkitől és ez igencsak szomorú tud lenni. Persze mindenki mondja mindenkinek, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, újból találkozunk nem sokára stb., de valahol mélyen minden ember érzi a szívében, hogy jó ha hosszabb távon pár emberrel meg fog maradni normálisan a kapcsolat. Utóbbi hetekben én is többször nagyon elkenődve, sokszor könnyes szemekkel jöttem haza. Majdnem egy évet voltam itt és lettek szorosabb baráti kapcsolataim is, haver rengeteg, ismerős még több. Egy év után ezt itt hagyni nagyon nehéz, főleg hogy nem Szekszárd-Budapest távolságokra megyünk egymástól, hanem adott esetben Minnesota – Budapest távolságokra. Pedig pár emberrel tényleg folytatódhatna a jó barátságom, ha nem lennének ekkorák a távolságok. Persze terveztem én már sok mindent, hogy mikor hova megyek, de ezen a nyáron gondolom sok minden már nem fog összejönni, jövő nyárra pedig spórolni fogok 10 hónapot és el fogok utazni jó sok helyre ismerősökhöz. Ez a tervem, remélem össze fog jönni, az akarásban nincs hiány. Biztos szerettem volna még sok mindent elmondani nektek, de megint hat oldalnál tartok és a kedvem is rosszabb lett, úgyhogy ez a bejegyzés most legyen ennyi. Még következni fog a búcsúbejegyzésem, aztán hogy mit kezdek majd a blogommal utána, azt nem tudom; pár tervem azért van erre nézve.