Hej Hej!

Abiskoból reggel mentünk tovább vonattal Narvikba... A vonat utat, azt a Kirunából Abiskoba való úttal tudnám párhuzamba állítani, hogy valami hihetetlen látvány volt, de most inkább a fjordok látványa volt lenyűgöző. Pont naplemente volt, mikor mentünk, tényleg iszonyatosan szép volt. A fjordok tényleg olyan szépek, mint amilyennek elképzeli az ember.

Most kicsit Narvikról... Narvik Norvégiához tartozik, mely város kétszáz kilométerre fekszik északra a sarkkörtől. Az első benyomás amikor odaértünk, hogy ez nem éppen kis város, elég nagy területen fekszik. Hihetetlen szerencsével sikerült couchsurfinggel szállást találnunk nem csak Kirunában, hanem Narvikban is. Az első utunk a szállásunkhoz vezetett és következtek újból a döbbenetes dolgok. Nem csak hogy, sikerült szállást találni, de a hegy lábánál, szép kilátással egy nagy ház volt ez a szállás. Itt élt egy család, akiket nem is értem mi ösztökéli arra, hogy couchsurfingeljenek. Ugyanis apuka anyuka és a 6 gyerek él egy 3 szintes nagy családi házba. Anyuka épp Palesztinában van, egyik gyerek valahol erasmusol, úgyhogy a zenetanár apukával találkoztunk meg 4 gyerekével. Amikor odaértünk akkor épp 2 kissrácnak a szobáját kaptuk meg, akik 2 perce még ott pihentek, fogták az ágyneműt és mentek, úgy tűnt tudják a dolgokat és nem először adják át full idegeneknek a kis szobájukat. Persze itt teljesen más típusú volt a couchsurfingelés mint Villénél, de ez a CS szépsége. Az egyik lány fogadott minket, aki annyira nem tudott angolul, aztán jött haza apuka is, aki még annyira se tudott angolul. Nem baj, a lényeg hogy kedvesek voltak meg nyomtattak nekünk térképeket és mutatták hova érdemes menni. Mivel sötétbe értünk oda, így nem terveztünk nagy túrát.

Elindultunk megint fel a hegyre, egy kivilágított működő sípálya felé, gondoltuk felmegyünk a tetejére és ennyi nekünk elég is lesz aznapra. Így is történt, jó jeges meg meredek volt, úgyhogy mikor elértük, akkor gondoltam nekem ennyi kb. elég is mára. Igen ám, de ott még folytatódott a hegy felfele, azaz még csak akkor kezdődött igazán a hegy. Hó még nem volt rajta annyi, hogy betakarja a növényeket így nem üzemelt még sípályaként, de látszottak a reflektorok. Persze nem működtek, úgyhogy csak a város fénye világította meg minimálisan a környéket, azaz full sötétbe, nem is tudom hogy miért, de elkezdtünk tovább menni. Gondoltuk kicsit feljebb megyünk, onnan biztos jobban belátni a környéket, meg talán északi fényt is láthatunk majd jó eséllyel. Meredek és bozótos volt a terep, embernyomot megint csak nem lehetett látni és nem a sötét miatt. Egy idő után az volt a cél, hogy felverekedjük magunkat valahogy a legmagasabban lévő reflektorhoz és akkor onnan visszafordulunk. Amikor elértük, utána megint valami buta ötlettől vezérelve mentünk tovább és immáron a nagy torony, a hegy tetején lett a cél, hogy elérjük. Egy ideig még csak szimplán nehéz volt a terep, meg a hóba való gázolás, aztán barátságtalanná váltak a körülmények. Nem elég, hogy teljesen sötét volt és egy lámpánk volt, de sziklás lett a terep, nagyon meredek és ha ez még nem elég, az egész tiszta jeges volt. Ekkor Alex (utólag nézve kicsit okosan talán) azt mondta, hogy ő innen tovább nem megy felfele...

Persze mi megint ökör magyarok voltunk, akik megint nem hátrálnak meg, így kettészakadtunk. Alex visszament egyedül a szállásra, mi meg folytattuk nem kicsit veszélyes és nehéz kalandunkat (és minden fontosat magunkkal vittünk, kivéve a legfontosabbat: vizet!) Hozzáteszem nekem nem volt túrabakancsom, hanem a Deichmann-ba vettem meg pár ezerért a legolcsóbb melegnek kinéző tárgyat és abba gyalogoltam. A lábam már a több napi túrázás és több 10 kilométer megtétele után már tényleg nagyon fájt, mert egyáltalán nem tartotta a lábamat. Nah ebbe a fantasztikusan erre a célra kialakított cipőben csodálatos volt a jeges durva emelkedőn megkapaszkodni valahogy. Az ami ott történt, tényleg beteg volt. Mindig csak kb. párszáz méterre előre láttunk és mindig az volt részleges cél, hogy odaérjünk. Nah itt voltak még életveszélyes helyzetek...

Amikor tükör jég van az 5 centi hó alatt és ha megcsúszol akkor vagy nekivágódsz egy sziklának, vagy leesel onnan, ezek nem éppen ideális körülmények. Egy idő után már nem sokon múlt, hogy feladjuk. Először rájöttünk, hogy tényleg kegyetlen idióták vagyunk, hogy most így ilyen körülmények között éppen hol járunk. Mikor már azzal se kerültünk közelebb a csúcshoz, hogy mindig elmentünk addig, ameddig 20 perccel előtte elláttunk, utána új motiváció után kellett néznünk, mert kezdett elmenni a kedvünk az egésztől. Ezután már a telefonomba állítottam be ébresztőt 25 percre az akkor időpontra, hogy legalább még annyit mennyünk hátha közelebb kerülünk a toronyhoz. Ezt az ébresztős játékot még egyszer megcsináltuk 20 perces idővel, amikor úgy tűnt talán felérünk egyszer. Aztán kb. függőleges részhez értünk, ahonnan nem volt egy járható út sem, csak visszafordulni lehetett. Ott is pöppet halálfélelmem volt amikor full meredek részen egyszer egyik irányba próbálunk menni de nem megy, utána másik irányba, de ott is tiszta jég volt és csak csúsztál lefele. Ott tényleg már ott tartottunk, hogy nem kéne hülyének lenni, most már tényleg vissza kell fordulni.

Nem is tudom miért, de amikor kicsit lejjebb mentünk kitaláltuk, hogy kisebb kerülővel talán feljebb tudunk menni, így valahonnan erőt merítettünk és mentünk tovább. Már nagyon nem volt kedvünk ott meghátrálni. Aztán megpillantottunk egy házikót, az jó célpontnak tűnt, hogy odamenjünk. Így is történt, ahonnan felnézve már nem tűnt távolinak a csúcs, de kb. megmászhatatlannak felszerelés nélkül. Bekukucskáltunk a házba, hogy mi van ott és megdöbbenésünkre egy horror filmbe illő kép fogadott. A full kihalt hegyoldalon egy full elhagyatott házikóból fenn az isten háta mögött egy 2 méter átmérőjű cső vezetett fel a csúcs fele, lépcsővel. Kis parázás után bár, de bementünk és felsétáltunk és egészen a torony aljáig jutottunk, meglett a csúcs!!! 4-4,5 óra alatt sikerült feljutnunk oda, ahova szerettünk volna, sok értelmét már nem láttuk, mer a sötét miatt sokat nem láttunk, csak jó messzire a városok fényét, jah ls persze északi fényt se láttunk azon az estén.

Egyszerűen kihívás volt, amit nem akartunk feladni és meghátrálni. Igen ám, de tudtuk, hogy a lefele út se lesz túl mókás, meg megbeszéltük, hogy semmiképp se szabad elhagynunk a lábnyomainkat, mert akkor könnyedén találhatnánk magunk ott, hogy lecsúszunk, vagy lezuhanunk egy szikláról. Tovább nincs kedvem ragozni, 1-1,5 óra alatt leértünk. Akkor vettük csak észre, hogy viszonylag célirányosan mentünk a csúcs fele, nem nagyon kerültünk, inkább négykézláb félig visszacsúszva valahogy felszenvedtük magunkat. Örülök, hogy nem estem be egy gödörbe, vagy nem haltam meg egy sziklán, örülök hogy élek.:) Ezután visszatértünk a szállásunkhoz, ahol már ott volt a hostunk másik fia is, aki velünk volt végig és ő nagyon jól tudott angolul. Az a gyerek hihetetlen, hogy mennyi mindent tudott minden országról, pl. Magyarország történelméről is tudott több mindent. Jó persze mondott néha hülyeséget de akkor is. Ezen kívül sok érdekes dologról beszéltünk még és szóba került, hogy hol jártunk. Megkérdeztük, hogy az a torony milyen magasan van és ott kicsit megdöbbentünk. Nem emlékszem méterre pontosan de 1100m körül és ugyebár tengerszintről indultunk. Tényleg megdöbbentő volt, hogy hóba, sziklás és jeges hegyre felmásztunk teljesen sötétben -15°C-ban. Meg belegondoltunk, hogy Magyarország legmagasabb pontja csupán 1014m, amelyre kb. 200m magasan kezdesz el felmenni. Az semmi ahhoz képest. Persze amikor szóba került, hogy hova mentünk, akkor mondta, hogy az egy elég híres és nehéz extrém síterep, ahol extrémsíversenyeket szoktak rendezni. Mi meg oda másztunk fel... tényleg nem vagyunk normálisak...

Kicsit más: voltunk kétszer boltban is Norvégiában és nem akartunk hinni a szemünknek, hogy mennyire pofátlanul drága. Nem az, hogy általában koronába olyan ár van kiírva mint Svédországban koronában, mert többen ezt mondták, ugyanis a norvég korona erősebb a svéd koronánál, hanem annak minimum másfélszerese, abszolút értékben pedig minimum 2-szer annyiba került minden mint Svédországban, sőt több minden még többszörösébe. Egyszerűen tényleg hihetetlen és akkor még nem is hasonlítottam a magyar árakhoz. Ők elmennek bármelyik európai országba,akkor nekik ott minden iszonyat olcsó lehet, ha meg pl. Magyarországra az nekik kb. ingyen van. Csak hogy mondjak pár példát, 1 kiló kenyér 1500Ft-ba kerül és 1 liter tej se volt olcsóbb. Láttam már drága helyeket, de ez komolyan pofátlanul drága volt. Jó azt láttam, hogy meg is van hozzá a keresetük az embereknek, mert ahol megszálltunk ott abba a házba minden volt, de tényleg minden, ezen kívül rakás Apple gép, meg a csávó elővett egy gitárt és mondta, hogy ez a kedvenc gitára. Az éppen egy 3,5 millió forintos Gibson gitár volt... Persze miután játszott vele kicsit, utána elrakta a tokjába és csak úgy ott hevert folyamat a földön. Nem beszélve a többi hangszerről... Egyszerűen tényleg hihetetlen. Vett is nekünk a csávó pár dolgot a boltban, például egy tipikusan norvég csokit, ami meglepő módon egyszerre sós és édes, jah és nagyon finom. Persze abból is egy kis csomag 1200Ft-ba került. Az apuka foglalkozása zenetanár és ebből vígan eltartja a nagy családját és van egy szép nagy háza panorámával. Alapból ott az emberek lazán megkeresnek 3,5 millió forintnyi norvég koronát havonta. Egyszerűen tényleg hihetetlen.

De ami ennél is hihetetlenebb, hogy senki nem zárja az ajtaját. Nah magyar honfitársaim ezt el tudjátok képzelni? Csak egy példa: amikor elmentünk utolsó nap, akkor el akartunk köszönni a családtól, nyitva is volt az ajtó, de nem találtunk senkit. A mi részünket is nyitva hagytuk és az egész ház ott maradt teljesen nyitva úgy, hogy nem volt otthon senki, jah és úgy persze, hogy a bejárattól 10 méterre hevert a földön a 3,5 millás gitár, nem beszélve a többi milliós cuccukról. Egyszerűen tényleg felfoghatatlan mennyivel másabb mentalitás van arrafelé és ez ott teljesen természetes. Lehet az én agyam a hülye, de nem bírja ezt felfogni, kicsit más körülmények között nőttem fel. Mondjuk ez egész Skandináviára elmondható, hogy nem nagyon zárkózódnak, itt minden ajtónál csak a nyelv záródik és annyi, nincs 2ezer ponton záródó ajtó, meg 8 zár egy ajtón. Persze az első emeleti lakásokat sem kell berácsozni, de ez gondolom mindenkinél alap.:P

Másnap 2-kor indult a vonatunk, úgyhogy elmentünk még egyet barangolni. Megint a dzsumbujba közlekedtünk, amolyan magyar utakon. Ezt azért emelem ki, mert ez a magyar út kifejezés 200szor hangzott el a 4 nap alatt, ugyanis mi magyarok mindig a legrövidebb úton mentünk és ez általában nem a kijárt utat jelentette és Alex mindig mondta, hogy megint a magyar úton megyünk. A végén már szó nélkül ő ment egyből a magyar úton magától, csak mindig viccesen emlékeztetett erre, meg hogy talált egy jó kis magyar utat.:) Alex tényleg kicsit elmagyarosodott mellettünk, de nagyon tetszett neki az egész, meg mondta, hogy amiket mi megcsináltunk, meg amerre mi jártunk azt mással egészen biztosan nem tudta volna megcsinálni (csak velünk, idióta két magyarral.:)).

Ezután következett a fantasztikus hazaút, mely 24 órás vonat utat takar. Nah jó Stochkolmban eltöltöttem 2 órát és vettem karácsonyi ajándékokat... :)