Vikivel -köpingekben

 2010.06.08. 16:46

Hej Hej!

Persze ez annyira nem egyszeri eset, hogy vele vagyok itt Linköpingben, de mostanában Magyarország és Svédország között ingázik Viki, emiatt aztán 3 hét távollét után újra együtt tudtunk lenni itt Linköpingben másfél hétre. Az idő (szinte) jó volt végig, úgyhogy nem aszalódtunk túl sokat bent a szobában...

Próbálom előadni időrendben, nem biztos, hogy menni fog. Régebben történtek már ezek, illetve sok minden történik mostanában, tényleg szinte minden napról lehetne bejegyzést írni, de elfáradtam és nagyon nehezen tudom már rávenni magam, hogy írjak bármit is a blogomba. Amikor minden órában történik valami és kint 12 ágra süt a nap, akkor nem sok kedvem van a szobámban dögleni és blogot írni a mostanában nem túl népes olvasói táboromnak. Azért hajt a vágy, hogy nagyjából kerek legyen ez a blog, úgyhogy még fogok írni párat, mielőtt hazamegyek június 17.-én.

Kezdem egyből egy olyan sztorival, ami nem is kimondottan Vikivel kapcsolatos, mégpedig a búcsúvacsorával. El sem hiszem, hogy ez a pillanat is bekövetkezett, és hogy ennyire gyorsan, még élénken él bennem az üdvözlő vacsora. Az ezzel kapcsolatos érzéseimet majd a búcsúbejegyzésben szeretném tárgyalni részletesebben, de igen összetett érzés. Röviden leginkább szomorú. Már vagy tíz búcsú buliban voltam, illetve az emlegetett búcsúvacsorán és mindegyik egy kicsit magyaros, azaz sírva vigadós. Bulizunk, örülünk egymásnak és élvezzük az utolsó bulik egyikét, de mellette szomorúak is vagyunk, hogy megy mindenki haza és távol, akár sok ezer kilométerre leszünk egymástól és ki tudja, mikor tudunk találkozni újból. Illetve siratjuk az Erasmusos életünket is. Nah a hangulat a búcsúvacsorán is valami hasonló volt. Kezdem azért az elején. Bár az üdvözlő ebéd a városban volt az NH-ben, a búcsúvacsora ezzel szemben az HG-ben volt, mégpedig az egyik utolsó keddi buli előtt. Majdnem minden kedden (főleg második félévben) ott voltam az HG-ben és buliztam az Erasmusosoknak tartott buliban az Erasmus barátaimmal, most pedig azért mentünk oda, hogy búcsúzzunk valamelyest egymástól, de legfőképpen az itteni Erasmus szervezettől, akik leírhatatlanul segítőkészek és jó fejek voltak egész évben. El nem tudtam képzelni, hogy HG-ben hol fogunk elférni és az aggodalmam nem is volt hiábavaló.

Ugyanis a vacsora egy kisebb teremben volt, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam és oda voltak bezsúfolva az asztalok, székek és a terítékek. Alig tudtunk helyet foglalni egymás mellett annyira kicsi volt a hely, de amikor sikerült, akkor is valakinek jobban hátradőlve kellett ülnie, másiknak meg kicsit előrébb hajolva, mert a vállak nem fértek el normálisan. Ha azt mondják zsúfolt bulikra, hogy hering parti, akkor ez hering-hering vacsora volt. Evőeszközzel enni is csak kicsit kicsavart kézzel tudtam, de azért amikor koccintani kellett borral, akkor nem volt problémája senkinek. Sebaj, sok jó ember kis helyen is elfér, ez most nagyon igaz volt. A vacsora menete hasonló volt, mint az üdvözlő vacsorának, sokat énekeltünk sokféle nyelven, ütöttük ütemre az asztalt, különböző nemzetek énekelték saját dalukat, illetve az Erasmus társulat is előadott több éneket. A különbség csak az, hogy mindez most már kialakult társaságokkal, összeszokott és összebarátkozott emberekkel történt, emiatt aztán a hangulat még jobb volt. Kivéve egyszer, amikor az Erasmus társaság előadta búcsúéneküket nekünk, akkor megfagyott a levegő, sok lány tekintete könnyes lett, fiúk is kicsit magukba fordultak. Ennél jobban nem tudom leírni, most megint olyan hangulatom lett, mint akkor ott.

Nah kicsit pihentem az írással és most már jobb a kedvem, úgyhogy jöjjenek örömtelibb dolgok. A vacsora után a szokásos keddi HG bulizás jött, csak még több Erasmusos emberrel. A hangulat jó volt, Viki is csatlakozott. Jéger meg akciós volt, úgyhogy kis kémcsőből ittunk is párat, képeket már megtaláljátok azon a bizonyos közösségi oldalon. Közhittel ellentétben szerencsére nem ez volt az utolsó HG, úgyhogy volt még szerencsém még egyszer ott bulizni, az is nagyon jó volt, kivéve azt a másfél óra sorban állást előtte, pedig akkor tényleg direkt sokkal korábban mentünk. Ebben az évben szerintem kb. kettő HG-t hagytam ki kedden, úgyhogy szomorú is vagyok, hogy múlt héten bezárt és a Kasnak, aki ma ér ide nem olyan sokára, neki nem tudom megmutatni. Sőt sok mindent nem tudok neki megmutatni, mert napról napra jelentősen csökken az itt tartózkodók száma, illetve a szórakozóhelyek is sorban zárnak be.

De térjünk vissza a bejegyzés témájához. A bulikat röviden elmondtam (azaz Plata bulikat, meg korridor bulikat nem is mondtam, nah mindegy, nem is akarom már – jók voltak azok is), most jöjjenek kicsit más dolgok. Vikivel megint elmentünk kacsákat etetni. Én is sokára jöttem rá, de találkoztunk olyan Erasmusosokkal, akik sok hónap után sem tudják – illetve szerintem több ember mai napig nem tudja –, hogy az egyetem mögött kb. 50-100 méterre sok istálló van, a lovak nagy réten legelésznek, mögötte pedig egy nagy játszótér és egy nagy tó, ami gondolom mesterséges és sok állat lakik ott, akiket lehet etetni, illetve a környéken sétálni, mert nagyon hangulatos. Kb. hatmillió mellékmondatból álló mondat után végre kinyögöm, hogy Vikivel megint elmentünk oda sok száraz kenyérrel felvértezve. A kis cuki ovisok, vagy alsósok pont ott voltak. A játszótér, illetve a tópart tele volt kis krapekokkal, persze aranyos kis láthatósági mellényben, amin az intézmény neve és a telefonszáma is megtalálható. Annyira aranyosak, amikor ilyen mellényekbe sétálnak csoportban a városban. Csináltam is pár ilyen kis emberkével képet. Visszatérve a helyre tényleg nagyon hangulatos és jó oda kimenni és lazítani néha. Az ovisok köré már kisebb állat kavalkád gyűlt ki, nem is csoda, mert olyan ütemben dobálták a száraz kenyeret, hogy egy részen a füves résznek több volt a kenyér színe, mint a zöld. Beszálltunk azért mi is kicsit arrébb és etettük mi is a kacsákat, ludakat, sirályokat és sok fekete madarat, aminek a nevét még mindig nem tudom. Pacikat is szoktunk simogatni arrafele – azaz inkább Viki, engem az állatok valamiért nem nagyon szeretnek (vagy az állatok sem:P), de azon a napon arra nem volt lehetőségünk, mert hírtelen beborult és gyorsan elindultunk haza, hogy megússzuk az esőt. Eláztunk. Az egyetem kb. 100 méterre volt és ameddig elértünk oda, addigra jól eláztunk. Kicsit sétáltunk az épületekben, aztán negyed óra múlva mentünk haza, amikor már sütött a nap.

Elázásról jut eszembe. Megbeszéltük már előre Vikivel, hogy mielőtt visszamegy megint Magyarországra, azelőtt mindenképpen mennyünk még el Norrköpingbe. Viki szereti azt a várost, illetve én is szeretem, voltam is ott kb. hatszor. Mint már mondtam, mi ingyenesen tudunk Norrköpingbe menni egyetemi busszal (érdekes festéssel, végre sikerült lefényképeznem is), így megint azzal mentünk. Mivel pont aznap volt valami fesztivál a folyóparton Linköping belvárosában, ezért ott kezdtük a napot. Körbejártuk, de épp hogy csak elkezdődött a fesztivál, nem volt még nagy durr. Azért a hybrid Hondákat megnéztem, meg pálmafát is láttam végre Svédországban, persze cseréppel együtt vitték oda és tök csökött is volt. Az idő viszont nagyon szép volt, úgyhogy jó volt sétálni a folyóparton. Ezután mentünk az egyetemi buszhoz, de most nem Vallaba szálltunk föl, hanem az orvosis résznek a megállójában, ami a központban van. Hihetetlen, hogy a svéd táj még mindig hogy le tud nyűgözni. Lehetne mondani, hogy mindig tök ugyanaz, hogy zöld rétek – zöld, nagy erdők kikandikáló sziklákkal – szép égbolt – piros házak fehér szegélyekkel és a többi. De valahogy mindig annyira szép, hogy csak bambulva figyeli az ember. Most is ezt figyeltem útközben és volt két nagyon szép hely, ezért megfogadtam, hogy hazafele fényképezek a buszból (bár utálok járműből fényképezni). Arról a két helyről nem sikerült képet készítenem, de másról igen. Norrköpingről már sokat meséltem, nem is akarok most arról beszélni, múzeumba se mentünk ezúttal, csak sétálgattunk. Viszont új élménnyel gazdagodtam és ez annak tudható be, hogy még szebb így tavasszal (hivatalosan itt nyár, de ez tavasz otthoni szemmel) Norrköping. Persze ott is sok zöld található, ugyanúgy, mint az összes többi svéd városban. Hangulatos volt sétálni a sok zöld között a tóparton, főleg hogy meleg is volt. Hazafele aztán kezdett nagyon beborulni, illetve kicsit esni is. Lassan már értitek, hogy miért kezdtem úgy a bekezdést, hogy az elázásról jut eszembe. Viki már a buszon parázott, hogy hogyan fogunk hazamenni így biciklikkel a városból, én meg mondtam neki nyugi, addig még változhat, biztos nem fog esni, nem lesz itt baj. Mikor leszálltunk nem is volt baj, nagyon borús volt, de egy csepp eső sem esett. Aztán félúton Zeuszt valaki csúnyán felhúzta, mert elkezdett esni az eső úgy, mintha dézsából öntötték volna. Naggggyon durván eláztunk, de tényleg nagyon! Rajtam egy kis száraz rész sem maradt, mindenhol csak fojt a víz. (Ti is ki tudjátok próbálni, csak öltözzetek föl és vigyétek a szobabiciklit a zuhany alá és engedjétek meg a hideg vizet. Jah valami ventillátorral azért az arcra verődő cseppeket is szimulálni kéne. Fantasztikus érzés.:P) Mikor aztán a rólunk lezúduló vízfolyam felért a második emeltre és be a szobámba, akkor egyből ruha le, aztán zuhany negyed óráig. Utána teljesen jól voltam, azon kívül, hogy nagyon fájt a fülem.

Jöjjön ismét Linköping. Áhhhá, most tűnik csak fel, hogy a cím megint nem igaz, mert Norrköpingben is voltunk, de sebaj, úgy tűnik, nem vagyok egy nagy címadó. Cserélni viszont nem fogom, úgyhogy megint átverek mindenkit a címmel, mint a „Ne lopj.” című bejegyzésemnél. Nah de Linköping... egyik nap bementem Vikivel a városba, mégpedig azzal a nem titkolt céllal, hogy most akkor fagyizni fogunk. Már amikor ideértem és körbevezetett az Erasmus szervezet, már akkor megmutatták az egyik fagyizót, hogy az a legjobb fagyizó itt Linköpingben és hogy feltétlenül próbáljuk ki. Azóta sok mindenkitől hallottam még ugyanezt, úgyhogy 10 hónap után végre be is következett a várt pillanat és elmentem oda Vikivel. Hatalmas sor fogadott, ami itt normális ugyebár, de egy fagyizó előtt full jó időben máshol se akkora csoda. Viszont most nem tötymörgő idióták szolgáltak ki, hanem két pörgős csajszi, úgyhogy egész gyorsan halad a sor. Túl gyorsan is, mert mikor megláttam, hogy 3 gombócos fagyinál 10SEK-kel drágább a minden jóval ellátott kehely, akkor úgy döntöttem, hogy most akkor kelyhet fogunk enni. Azaz nem kelyhet, hanem kehelyből a fagyit és a többi ehető dolgot. Így aztán a gyors sorban alig bírtuk eldönteni, hogy milyen kelyheket vegyünk. Mindegyik íncsiklandozó volt, úgyhogy a szívemre hallgattam és a gyerekkori kedvencemet választottam, amit már sok éve nem ettem, mégpedig a banana splitet. Akkora kelyhet kaptam mint a fejem, és nagyon jól nézett ki. Én választhattam hozzá 3 gombóc fagyit, amik alapból sokkal nagyobbak voltak, mint az otthoni 4 dekás nyúlbogyók. Aztán nyomtak még 2 csúcsot is gépi fagyiból, szal ez már alsó hangon is 5 nagy gombóc. Persze tejszínhab, öntett és kis bigyók is kerültek rá az elmaradhatatlan esernyővel és kis ostyával együtt. Mindezt oldalról támasztotta ugyebár egy hosszan kettévágott banán darabjai. Nah elindult a nyáltermelésetek? Mer amikor megláttam nekem nagyon, sőt ritka boldogságérzet is elfogott.:) Csak azt a 3 gyereket sajnáltam, akik mellett elsétáltunk a kreálmányokkal és olyan féltékenyen néztek ránk a kis gyerekszemeikkel, hogy bele is gondoltam és mondtam Vikinek: nah látod ezért jó felnőni, mert akkor vehetsz magadnak ilyet és nem kell várnod arra a ritka pillanatra amikor kapsz egy szép nagy kelyhet a szüleidtől, miközben te sokkal több alkalommal vágysz rá szíved szerint, csak mondani sem mered. Egyébként Viki fagylaltkelyhe is hasonlóan szép volt és hasonló mennyiségű cuccokból ált. Leültünk egy padra és megörökítettük a fagyikat, még mielőtt elpusztítottuk. Nah ez az elpusztítás Vikinek kb. fele annyi idejébe telt, simán úgy benyomta, hogy én csak guvadt szemekkel néztem rá. Azért látszik Svédországban nőtt föl a lelkem, azok pedig nagyüzemi módon pusztítják a gudist meg a fagyit. Nah én a végére már annyira tele lettem, hogy csak azért ettem meg, mert ilyet azért mégsem hagy meg az ember és dobja ki. Muszáj volt magamba nyomni, de a végére tényleg úgy éreztem, hogy nem birok mozogni, kicsit már hányingerem is volt. Ez kb. másfél hete volt, azóta legkevésbé sem kívánok fagyit.:P

Ezen kívül Söderköpingben is jártam Vikivel. Megint. Úúúúú nah jó ez már több a soknál, átjavítom a címet (Vikivel Linköpingben) Vikivel -köpingekbenre. Ha pontosan akarom közölni a tényeket, akkor azt kell mondanom, hogy kétszer is voltam Söderköpingben pár napon belül. Először amikor segítettem kiköltözni Vikinek. Neki május végéig volt meg a lakása, ahol igen sok dolgot halmozott fel. A végső fázisnál kellett csak segítenem, amikor jött Viki anyukája és Tony utánfutóval, hogy elvigyék a maradék dolgokat, bútorokat. Ki is pakoltunk mindent a lakásból kb. egy óra alatt, utána pedig mentem segíteni Söderköpingbe kipakolni. És hogy mentem oda? Svédországban piros kocka-Volvót vezetve. Ez aztán az igazán svédes.:) Nagy feeling volt, bár indításnál elég hülye módon, csak a féket tapostam és indítóztam. Pedig ez nem automataváltós volt, én meg már megszoktam, hogy itt Svédországban mindig automatát vezettem. Ezután persze könnyedén ment minden, hihetetlen, hogy egy 17 éves autó ennyire egyben van. Persze műszerfal műanyagjai már nyikorognak, de ezen kívül nagyon egyben van, és ott van az úton. Szerintem pár gyártó a mai napig nem jutott el addig a szintig. Aztán megérkezve Tony testvéréhez, kipakoltuk a dolgokat egy tárolóba, ami régen istálló volt. Jah nem mondtam, hogy ő is olyasmi helyen él, mint Tony, mégpedig... hm az mondanám otthon, hogy semmi közepén... de ez itt nem igaz, mert kiváló utak vezetnek oda és annyira nincs is messze a várostól sem, csak pont annyira, hogy ne zavarja a város zaja a nyugalmat. Szóval egy ilyen helyen, ahol szép családi ház mellett – szigorúan vörös színű, fehér szegélyekkel – vannak a kiegészítő házacskák. Mint például istálló, ami átkonvertálódott tárolóvá felül, alul pedig egy pöpec garázzsá. Nah abban a garázsban én is jártam és olyan, mint amilyennek elképzeltek egy tipikus garázst. Régi poszterek a falon, különböző régi autós dolgok a polcon, nagyon nagy hangulata van az ilyennek. A garázs közepén pedig persze mi áll, ha nem egy bazi nagy régi amerikai autó, mégpedig egy hatalmas és régi, de nagyon jó állapotú kabrió Cadillac. (Erről is van kép.) Kipakolás után aztán mentünk haza.

Másik söderköpingi kirándulás az pár napra rá volt, amikor Viki anyukájához mentünk egy hétvégére. Híveim már tudják, hogy voltam ott, le is írtam részletesebben, úgyhogy most nem ismétlem magamat, inkább mondom csak a különbséget. Láthattam végre nyáron (tavasszal) is Söderköpinget. Amikor rosszabb időben ott jártam el nem tudtam képzelni azokat a dolgokat, amiket mondtak nekem. Mégpedig, hogy a kanális (amiről még lehetne regélni, mert 200 éve csinálták, lapáttal és rakás orosz hadifogollyal és összeköti Göteborgot Stockholmmal – brutál nagy távolság) amiben akkor még nem volt víz, abban egyáltalán hogy férnek el a hajók, mert nem tűnt olyan nagynak. A másik meg, hogy a város tele van turistával. Ezt sem tudtam elképzelni, mert Söderköping bár aranyos, de kisváros és mégis miért menne oda annyi ember. Persze a két dolog valamelyest összefügg. Most láthattam végre a kizöldült várost, ami teljesen más hangulatú lett ezáltal, és tényleg egy nagyon szép és hangulatos kisváros. Emiatt aztán nem is csoda, hogy sokan megállnak útközben a kikötőbe hajójukkal és eltöltenek pár napot is akár Söderköpingben, akik a kanálison mennek át. A kanális pedig sokkal nagyobb, mint én azt hittem víz nélkül, bőven elférnek ott a hajók, most már belátom. Persze a kanális mellett minden csak a túrizmusra épül, és tényleg igen sok ember nyüzsgött ott a hangulatos parton, illetve a vendéglátóhelyek is tömve voltak. Tony pedig volt olyan kedves és meghívott mindet az egyik étterembe, mégpedig egy úszó étterembe. Az étel első ránézésre nem tűnt soknak, de pont a jóllakottságnál kicsit jobban tele lettem, úgyhogy végül is jól belőtték az adagot. Egyébként nagyon finom volt és bár itt sem használnak annyi fűszert, mint Magyarországon, de az öntetek azért kárpótolnak mindig. Azok nekem mindig nagyon ízlenek. Másnap aztán nagy örömömre kimentünk a tengerpartra, azaz annak szigetvilágához. Itt sok pici sziklás-erdős szigetecske van a part mentén végig és ezt már Göteborgnál is imádtam. Most pedig ahhoz a részhez mentünk, ami Söderköpinghez van relatíve közel. Kicsit azért távolabb van, mint hittük, olyan 40 km-re volt. A szigetvilág megint nagyon tetszett, Vikivel fel is másztunk egy közeli szikla tetejére. Nagyon hangulatos hely az a szigetvilág is, bár ezt a szót szerintem már tizedszer használom ebben a bejegyzésben. Ezen kívül jártam még egy lerombolt várnál is, ahol a kanálison a folyón – sőt az már inkább tenger öble volt már – keresztben ide-oda vitte át a kocsikat egy kis komp. A part közötti távolság nem volt nagy, a komp folyamat cikázott ide-oda, jah és persze tök ingyenes az autósoknak. A hely nevét sajnos elfelejtettem. Ezután megmutatták még azt a helyet is, ahol a Tony lánya fog megesküdni nyáron. Hmmmmm, szerintem a legtöbb lány ilyen helyet álmodik meg magának esküvőhöz. Ezzel szerintem jellemeztem is a helyet kellőképpen.

Még egy érdekesség. Söderköpingből haza Linköpingbe azzal a ’88-as Pontiac Firebird-del mentünk haza, amiről már meséltem egyszer. Brutál, brutál és brutál! Kezdem a negatívummal, ami persze senkit sem érdekel egy ilyen kocsinál. A csomagtartó, amibe azért minden befért, amit vinni akartunk és a hátsó helyek. Vikivel beültünk hátra, lábtér nuku, de azért valahogy mégis tudtunk ülni, én pedig egyáltalán nem bántam ezt a szűkösséget, amikor meghallottam a kocsi hangját. Pár ismerős úgyis ült Toyota Celicába, úgyhogy ahhoz hasonlítom, hogy milyen hátul ülni. Összességében kényelmesebb, bár lábtér még kevesebb, de legalább a fejem nem verdeste az üveg és a karosszéria közti gumiréteget, hanem normálisan elfért a Tűzmadárban. Nah ezek azok a dolgok, amik senkit sem érdekelnek egy ilyen kocsiban. Az igazán elképesztő az volt, amikor és ahogyan brummmummmolt a bazi nagy amerikai V8-as motor. Leírhatatlan hangja van és bár nem vezettem, de figyeltem és tol, mint az állat. Nem olyan a gyorsulás, mint egy gyors autóban, hanem abban teljesen más dimenzió volt. Érezni, hogy erőből tol mint az állat és úgy érzi az ember, hogy ezt soha az életbe nem lehet sehogyan sem visszafogni, mert csak megy és megy erőből. Közbe pedig ahogy hallatja a hangját az brutális. Hátul kicsit hangos, elölről biztos egy fokkal jobb, de azért én nagyon élveztem végig a V8 hangját. Ez nem egy autós blog, úgyhogy legyen elég ennyi, de higgyétek el, még tudnék róla mesélni.

Viszont Kas barátom hamarosan megérkezik ide, úgyhogy megyek is felporszívózni meg felmosni, ha már a földön fog aludni matracon. Remélem, jól fogja magát érezni, sajnos itt az élet már nem olyan, mint pár hete. Sokan hazamentek és mennek haza, buli helyek zárnak be sorban és nem túl jó időt jósoltak a hétre. De ő legalább kijön meglátogatni. Ez nem szemrehányás, csak ha alapból lett volna lehetőségem kijönni Svédországba olcsó repülővel és ingyen szállással, akkor én biztos kihasználtam volna. Hejda emberek, találkozunk Magyarországon!

Nagyon búcsúzósra sikerült a vége, úgyhogy azért elmondom, hogy ahogy írtam lesz még pár bejegyzése, csak nem biztos, hogy fogok írni szombatig, ameddig Kas itt lesz. Hallottam, hogy most fordult a kocka, úgyhogy most élvezzétek ti a szép időt! :)

Címkék: svédország

A bejegyzés trackback címe:

https://zsolot.blog.hu/api/trackback/id/tr302066049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dy 2010.06.08. 20:36:11

Itt volt a torkomban valami nagyon hasonló érzés mint amiről a búcsú vacsoránál írtál. Nehéz.

Jester 2010.06.08. 20:36:39

A láthatóságis ovisok/kisiskolások tényleg nagyon édik. Énis csomót fotóztam őket.

Ma mi is voltunk Svédországban, és király időnk volt (csak akarni kell), szóval remélem így is marad.

Ami a madarat illeti, kb 2 napi guglizás, és fórumozás után derítettem ki (legalábbis ha a fehércsőrű fekete búvármadárról beszélsz), hogy a magyar neve fulica, az angol meg coot, és korábban soha az életben nem hallottam róla.
süti beállítások módosítása